Az ügyfelek sokszor nem a bankokra, hanem az általuk megadott listából kijelölt értékbecslőkre szoktak haragudni, amikor – általában éppen az alacsony becsértékre hivatkozva – kevesebb hitelt kapnak az eredetileg számítottnál. Pedig informátoraink szerint az értékbecslők meglehetősen kiszolgáltatottak. A bankok ugyanis igen erős nyomást gyakorolhatnak rájuk azzal, hogy ha nem állapítják meg elég „prudensen” (értsd: alacsonyan) az ingatlan értékét, akkor lekerülhetnek a pénzintézet által használt listáról. Amennyiben pedig az egyik szakértői cég az ilyen listákról lekerül, nagyon nehéz visszaverekednie magát, s ezzel klientúrájának jelentős részét veszítheti el.
Ez a fenyegetettség más téren is komoly presszióval párosulhat. Előfordult az is hogy a bank a becslést végző cégnek előírta, vállaljon kezességet arra az ingatlanra, amelyet értékelt. Ez azt jelenti, hogy ha a pénzintézetnek esetleg nem sikerülne az értékbecslő által megnevezett áron eladnia a lakást, házat vagy más ingatlant, akkor a becslőnek kell kifizetnie azt az értéket, amelyet megnevezett. Mindez természetesen arra ösztönzi az értékbecslőket, hogy minél alacsonyabb értéket írjanak az általuk kiállított dokumentumokba, s ezzel a bank számára előnyösebb szakvéleményt adjanak.
Részben ennek is tulajdonítható, hogy számos jelzáloghitelért folyamodó ügyfél azt hiszi: az értékbecslő saját akaratából értékeli alul az ingatlant. Ezt a tévhitet erősítik a bankok, amelyek azt sugallják, sőt nyíltan hangoztatják klienseiknek, hogy az értékbecslő mondott alacsony árat, nem ők. Mindeközben a bankok szerződésben kötik ki, hogy a becsértéket megnevező szakértő nem adhat információt a banki ügyfeleknek, a bank tehát két oldalról biztosítja magát minden reklamációval szemben, és még a felelősséget sem vállalja a hitelezéskor az értékbecslésért.
Az értékbecslők szorítása persze kettős. A jelzáloghitelt kereső tulajdonosok ugyanis azt szeretnék elérni, hogy minél magasabbra értékeljék házukat, lakásukat, telküket vagy ipari területüket. Előfordul az is, hogy a tulajdonos nyíltan megmondja a becslőnek: nem fogadja el addig a szolgáltatását, amíg az általa kívánt összeget nem „hitelesíti”. Ilyenkor persze a korrupció veszélye sem zárható ki, hiszen az ingatlantulajdonosnak sokszor megéri, hogy addig keressen a becslést végzők között, amíg nem sikerül egy „meggyőzhető” partnert találnia.
Az irreális értékek kialakulását az előbbiek mellett még egy tényező erősítheti. Az értékbecslő szakma információnk szerint az illetékhivatali adatbázisokat kénytelen (nem mintha ehhez hozzájutna, de két jelzálogbank is akad, amely – jogellenesnek tartott módon – ezt gyűjti) az egyik legfontosabb irányadó forrásnak tartani. Márpedig az illetékfizetés alól mentesülni kívánó (hitelfelvételben nem vagy csak csekély mértékben gondolkodó) partnerek sokszor gyanúsan alacsony árakat tüntetnek fel a hivatalhoz benyújtott szerződésekben.
Szegő Miklós Iván