Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az e-pénztárca alapötlete igen vonzó. Nincs szükség arra, hogy kilónyi aprópénzzel tömjük meg a zsebünket, nem merül fel a váltás-felváltás problémája, s nem kell harcot folytatnunk a pénzérméket el nem fogadó, vagy éppen elnyelő automatákkal. Az e-pénz a másik oldal biztonságát is szolgálja: az automatákból való készpénzlopás Párizsban évente 3 millió eurós kárt eredményez.
Az e-pénzrendszerek fejlődését világszerte jelentős érdeklődés kíséri. Elterjedésük viszont még igen alacsony a készpénzhez és a tradicionális készpénzkímélő fizetési módokhoz képest, noha az e-pénz mint a kis összegű fizetések alternatív módja, gazdaságpolitikai kérdés a jegybankok számára, mivel kihatással lehet a bevételeikre, monetáris politikájukra és a felügyeleti szerepükre a nemzeti fizetési rendszerekben – áll a Nemzetközi Fizetések Bankjának jelentésében. Jelenleg csak a kártya (hardver) alapú e-pénz bír némi jelentőséggel, a szoftver alapú e-pénz mennyisége elhanyagolható. A legtöbb fejlesztés nemzeti alapon történik, az adatokat az Európai Központi Bank 1994 óta gyűjti. Az utóbbi években a kihelyezett e-pénz tömege emelkedett, egy évvel ezelőtt már 282 millió euró volt. A legnagyobb „kihelyezők” közé tartozik Németország, Olaszország és Belgium. A forgalomban lévő bankjegy- és érmemennyiséghez viszonyítva ugyanakkor ez mindössze 0,08 százalék.
Az elektronikus pénztárcát bevezetni kívánó nemzeti pénzügyi szektor hamar szembetalálja magát számos problémával. A felek (elfogadó-kibocsátó-felhasználó) közötti konszenzus megteremtése korántsem könnyű, a fő gondot azonban az jelenti, hogy az e-pénz profitkilátásai jócskán elmaradnak a hitel-, de még a betéti kártyákétól is. Európában még egyik ilyen projekt sem hozott kiemelkedő rentabilitást a kibocsátóknak. Az emberek ugyanis ma még csak nagyon alacsony árat hajlandóak fizetni az e-pénz használatáért: becslések szerint évente csak kevesebb mint 10 eurót nem sajnálnak kiadni erre az egyébként kényelmi megoldásra.
Ezen a téren is változást hozhat persze a tömegesebb elterjedés. Ha például a parkolóautomatákban használt kártyákkal lehetővé válna a POS-termináloknál történő fizetés is, az sokat hozna a konyhára. Ehhez azonban a tranzakciós (interchange) díjak drasztikus csökkentésére volna szükség. Komoly súllyal esnek latba a telekommunikációs költségek is, amelyek továbbra is jelentősen drágítják a tranzakciókat. Az MNB kimutatásai szerint a Magyarországon működő 24 ezer POS-berendezés közül mindössze 14 olyan készülék van, amely bizonyos összeghatáron belül engedélykérés nélkül elfogadja a tranzakciókat, a többinél a műveletek összeghatárra való tekintet nélkül engedélyhez kötöttek (nulla floor limit). Az e-pénz esetében egyértelmű, hogy csak olyan POS-terminállal tud megfelelően működni, amely kumulálja a tranzakciókat.
A tömeges elterjedéshez az elfogadóhelyek meggyőzése is szükséges. Ez pedig sokban függ attól a díjtól, amelyet a kereskedőknek kell fizetniük a kártyás e-pénz-tranzakciók után. Természetesen e téren nagyon fontos, hogy az ATM- és POS-berendezéseket alkalmassá teszik-e az e-pénz elfogadására, illetve a kártyák feltöltésére. A kártyabirtokos így szabadon választhatna, hogy e-pénztárcáját vagy bankkártyáját kívánja használni, e két mód a kisebb összegű fizetések esetében versenytársa lesz egymásnak. Az egységes feltételek megteremtését célozza a CEPS szabvány, (Common Electronic Purse Specifications – Egységes Elektronikus Pénztárca Specifikáció), amelynek standardjait az OmniPurse dolgozta ki.
Külön gondot jelent, hogy az e-pénz körüli jogi környezet igen hézagos és pontatlan. A fő gondot az ilyen chippel ellátott kártyák tömeges használata okozta, mivel elterjedésükkel hamar felmerült a kérdés: fizetési eszköznek minősülnek-e. Az Európai Nemzeti Bank (ECB) 1998 óta a „több szektorban” használható kártyákat fizetési eszköznek minősíti, hiszen a plasztikon tárolt pénz banki betéttel egyenértékű. Az európai jegybankok többsége ugyanakkor vonakodik az e-pénztárcák funkciójának növelésétől, különösen az újratöltés, illetve az egyik e-pénztárcáról a másikra való átutalások kérdésében, ami némileg érthető, hiszen a kártyák közötti közvetlen átutalások megnehezítik a központi bankok monetáris ellenőrzését, nagy csábítást jelentenek a visszaélésekre és pénzmosásra.
