- A cégcsoportnál nagyjából négyszázan dolgoznak, a munkatársaktól pedig úgy tudjuk, hogy meglehetősen családias légkörben folyik a munka. Hogy sikerül ezt elérniük egy ekkora szervezettel?
- Egyre nehezebben... Hr-politikánk szerint nem az a legfontosabb, hogy egy dolgozónak hány diplomája van vagy hány nyelvet beszél, milyen az előélete - ha valaki emberileg közénk való, szakmailag pedig eljuttatható a kívánt szintre, akkor itt a helye. A leendő munkatársakkal mindig én ülök le először beszélgetni. A jelentkezőknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy egy csapatban dolgozzanak és tudniuk kell hozzáadott értéket produkálni. A cégünk rendkívül összenyomott szervezet: nincs az a fajta piramisstruktúra, ami a legtöbb vállalatnál. Én is a munkavállalói oldalról jövök és a Forest Papír munkatársainak jó részével együtt dolgoztam korábban. Nem is úgy tekintenek rám, mint a tulajdonosra vagy valakire, aki magasan felettük áll.
- Az ön számára milyen változást jelentett dolgozóból vállalkozóvá előlépni?
- Nem élek, gondolkodom vagy ébredek másképp, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. A munkatársak és köztem nem sok különbség van, csupán annyi, hogy a targoncásnak az a dolga, hogy a targoncát a legjobb tudása szerint vezesse, nekem pedig az, hogy a cég ügyeit a legjobban vezessem. Az én referenciám a tükröm: nekem az elég volt, ha a legjobb tudásom szerint, lelkiismeretesen dolgoztam és így tudtam belenézni a tükörbe. Ez sok szempontból előnyt jelent. Felső vezetőként láttam, hogy ha leteszek egy javaslatot és tucatnyi ember kezdi megvitatni, akkor a vélemények kioltják egymást. Ha az embernek nincs szubjektuma és hagyja magát szétcincálni, akkor gyakorlatilag elolvad e vitákban. Kell, hogy legyen valakinek véleménye, de az is, hogy hallgassa meg a másikat. Bármit csináltam eddig, minden munkában jól éreztem magam, mindig azt kerestem, hol találhatom meg benne a saját örömömet.
- Felteszem, a munkaerő egységben tartását is segíti ez...
- Több mint két évvel a válság előtt is azt sulykoltam a fejekbe: eljön az idő, amikor önmagunkon kívül senkire sem számíthatunk. Ez az idő aztán a válsággal megérkezett. A cégnél mindannyian tudjuk, hogy csak annyit vagyunk képesek elosztani, amennyit megtermelünk. Mi pedig arra szövetkeztünk, hogy ezt a hajót, a Forest Papír Kft.-t a felszínen tartsuk és a mozgásterét pedig még lehetőleg bővíteni is tudjuk. A cégünknél alapvető jelentőségű, hogy legyen rend a környezetünkben és a fejekben. Ha ez a kettő elérhető, akkor viszonylag könnyű haladni.
- A Forest Papír milyen stratégia alapján halad ezzel a dolgozói egységgel?
- A Magyar Termék Kht. és a Magyar Termékdíj alapítójaként is komoly rálátásom van a magyar gazdaságra, amelyben kevés az igazán jól működő vállalkozás. Több dolognak is köszönhető, hogy a Forestnél soha nem panaszkodunk. Stratégiánk egyik alapja, hogy a szakmát mindenkinél jobban ismerjük - számos termékünket, olykor a technológiánkat például a nemzetközi piac nagyobb szereplői is utánozni próbálják. A józan paraszti eszem egyszerre áldás és átok. Az áldást az jelenti, hogy szinte mérnöki pontossággal látom előre, hogy két-három éven belül milyen fejlemények lesznek a magyar és az európai gazdaságban, illetve ebben nekünk hol a helyünk, mit kell tennünk, hogy felkészüljünk a majdani folyamatokra. Az átok pedig az, hogy emiatt az embernek soha sincs nyugta.
- Ennek köszönheti a Forest Papír az alapítás óta máig jellemző, rendkívül gyors növekedést?
- Abszolút a nulláról indultunk. Olyannyira, hogy adósságunk nem volt, de gyakorlatilag semmink sem volt. Soha nem engedhettük meg magunknak - ma sem -, hogy akár csak kis hibákat ejtsünk a stratégiánkban. A válság előtt nagyjából két és fél évvel mondtuk ki azt, hogy válság lesz, nem is kicsi, de ezt mindenki tudta, aki akarta tudni: csak meg kellett nézni a reálgazdaság és a tőzsdék teljesítményét. Persze kényelmesebb volt nem foglalkozni ezzel. Mi viszont erre azt mondtuk: létrehozunk hat munkacsoportot, szétszedjük a céget ízekre - pedig nem működtünk rosszul addig se. Egy válság azonban egy másik szituáció: nem csak a kockázati oldalon, de a lehetőségek oldalán is igencsak izgalmas. A cég arra fokuszált, hogy milyen lehetőségeket hozhat a válság, illetve mi hogyan tudunk a leghatékonyabban felkészülni ezekre.
- Az új struktúra mellett milyen válaszaik voltak a válságra?
- Egyrészt a cég történetének legnagyobb, 1,2 milliárd forintos beruházását indítottuk el két éve, másrészt ezzel is az volt a célunk, hogy a termékstruktúránk és arculatunk még frissebb legyen. Így nemcsak új termékeket, hanem új termékkategóriákat hoztunk létre. Nagyon sokat tettünk azért, hogy kihasználjuk a válság lehetőségeit, miközben a recesszió utóélete mind a mai napig szedi az áldozatokat. Felismertük, hogy a megüresedett pozíciókra mi aktuális, friss termékeket tudunk betenni, illetve olyan helyekre is bekerültünk, ahova a korábbi portfóliónkkal nem sikerült.
- A jó portfólió titkát nyilván ismeri, hiszen bő harminc éve van a szakmában.
- Horizontálisan és vertikálisan is végigdolgoztam az ipart: a papírgép mellett egy seprűvel kezdtem a szakmai pályafutásom. Később pótolhatatlan előnnyé vált, hogy dolgoztam a cellulózgyártásban, a facsiszolatgyártásban, a víztisztításban, a papírfeldolgozásban. Gyakorlatilag amit Magyarországon el lehet érni egy munkahelyen, azt elértem, miközben végig egy munkahelyem volt: a lábatlani papírgyár. Dunaújvárosban voltam szakmunkástanuló, amely az egyetlen olyan gyár volt, ahol a teljes iparági vertikum megtalálható volt. Egyfajta szakbarbárnak tartom magam, mert nagyon sok dologról sok mindent nem tudok, a konkrét tárgyi tudásom jobbára a szakmára szűkül. Ezenkívül az egyetlen dolog, amiről ennyit tudok, a horgászat. A megfigyelés, a tapasztalás, az elmélyedés. A szakmában ugyanez történt: bemásztam a gépek alá, érdekeltek az összefüggések, a papíripar rendkívül bonyolult technológiája. Ez máig az alapja mindenféle üzleti, technológiai vagy beszerzési tárgyalásnak a Forestnél.
- Igaz önre - bármilyen értelemben - a karrierista jelző?
- Nem hiszem. Az év üzletembere díjra is úgy jelölt az unokaöcsém, hogy nem tudtam róla. Az elmúlt negyven évben nem szerepeltem a médiában, még a közéletbe se folytam bele, annak ellenére sem, hogy sok mindent tesz a vállalat Lábatlanban a gyerekekért, a fiatal sportolókért, de ezt nem kötjük a nevünkhöz, csupán átadunk egy összeget az önkormányzatnak azzal a megkötéssel, hogy milyen célokra fordíthatják. A pénz soha nem csigázott, és ez most sincs másként. Ha pedig azt csinálhatnám, amihez kedvem van, ami a bensőmhöz a legközelebb áll, akkor az nem a "bizniszmenkedés" lenne: a pákászkodás az igazi világom. Az életemből legalább negyven évet úgy töltöttem el, hogy mindennap voltam a Dunán, még ha csak három percet is...
