– Rendhagyó módon került a magyar Groupama vezérigazgatói tisztébe. Korábban egyiptológiát tanult párizsi és budapesti egyetemeken, aztán pedig a Legrand ipari csoportnál töltött be különböző funkciókat: pénzügyi és informatikai vezető volt Közép-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Hogyan lett az egyiptológusból biztosítóvezér?
– Egyszerű a dolog: hobbim a nyelvészet, szakmám pedig a pénzügyi irányítás. Főleg ez utóbbit tanultam mindig is, elvégeztem egy pénzügyi-közgazdasági képzést és egy business schoolt, emellett jutott időm egyiptológiára, illetve idegen nyelvek tanulására. Mindkét dolog, a pénzügyi menedzsment és a lingvisztika is a rendszerekről szól.
Rendszereket kellett áttekintenem, elsajátítanom és logikusan használnom auditorként, közép- és felső vezetőként, és most egy biztosító vezérigazgatójaként is. Párizsban és Budapesten az egyiptológia kiváló alkalom volt arra, hogy olyan gondolkodást sajátítsak el, amely logikára nevel. Márpedig az ősi egyiptomi írásrendszernél logikusabb szisztémát nehéz lenne elképzelni.
– De hogyan került Budapestre a rendszerváltás idején?
– A francia egyetemeken – ahol közgazdaságtant és egyiptológiát is tanultam – egy év szabadon felhasználható a tanulmányok közben. Az egyéves gyakorlatot Budapesten szerettem volna eltölteni. Így választottam magamnak az egyiptológiát 1989-ben Kákosy László professzornál, aki azóta – 2003-ban – sajnos már elhunyt.
– Később felvette az arabisztikát is a budapesti egyetemen...
– Igen. Ekkoriban már tudatosan készültem arra, hogy ha nem is leszek egyiptológus, legalább Egyiptomba kerülhessek. Ehhez szükség volt az élő nyelv tudására is. Ezért kezdtem Fodor Sándornál arabisztikával foglalkozni.
– Ekkor már tudta, hogy a Legrand-csoportnál dolgozhat majd Egyiptomban?
– Igen. Egy kultúra megismerését mindig a nyelv megtanulásával kezdem, azután jön a többi dolog. Ha a nyelvtudás hiányzik, akkor minden sokkal nehezebb. Kiderült, hogy nemzetközi állampolgárnak, világpolgárnak lenni – ez ma már egy külön szakma. A globalizálódó világban nagy szükség van olyan emberekre, akik nem rohangálnak vissza a hazájukba kéthetente, hanem hajlandók beilleszkedni egy adott ország kultúrájába. Én szívesen illeszkedtem be Magyarországon, de ugyanígy Mexikóban vagy Kínában is próbáltam nyelvet tanulni, a helyi kultúrában elmélyedni.
– Mexikóban ez annyira jól sikerült, hogy a felesége is onnan származik…
– Pedig Közép-Amerikába érkezve még nem beszéltem rendesen spanyolul sem! Amikor Costa Ricába kerültem, ott felkínálták az alternatívát: vagy spanyolul kommunikálnak velem, vagy magyarul! Képzelheti, mennyire meglepődtek, hogy én a magyart választottam…
– De hogy került egyáltalán szóba a magyar?
– Volt náluk egy mérnök, aki harminc évvel azelőtt, hogy odaérkeztem, hét évet töltött Magyarországon. És harminc év után még mindig nagyon jól beszélt magyarul.
– De ma már a feleségével otthon csak spanyolul beszél.
– Igen. Vele spanyolul, a kétéves gyermekünkkel pedig franciául beszélek. Ám a munkahelyemen, a Groupamánál a magyart használom. És igaz ez szintén francia vezetőtársamra, aki ugyancsak tud magyarul. Tehát az itteni Groupama nyelvi kultúrája magyar, ami szerintem nem gyakori egy multinacionális vállalatcsoportnál. Hozzátenném: igyekeztünk azt a családias légkört meghonosítani, ami a Groupamát XIX. századi alapítása óta jellemzi Franciaországban, de egyébként a helyi, a magyar kultúrát vettük át sok tekintetben.
– Térjünk vissza a személyes karrierjére! Úgy tudom, Kínából csábították vissza Európába, miután fejvadá-szokkal kerestek magyar nyelvtudású és a pénzügyekhez értő embert az itteni biztosítóhoz.
– Ez tényleg így volt. De azt hozzá kell tennem, hogy amikor a Groupamához kerültem, meg kellett tanulnom a biztosítószakmát. Pénzügyekkel, informatikával foglalkoztam a Legrand-nál, amely azonban termelő cég volt, egészen eltérő a biztosítók vállalati szerkezetétől. Szerintem hasznos, ha néha szakmán kívüli emberek lépnek be a vállalathoz, új rálátással. Kívülről érkezve rá tudtam kérdezni arra, miért csinálnak egyes dolgokat így vagy úgy. Az én feladatom ugyanis az, hogy növekedési pályára állítsam a biztosítót, stabil, hűséges ügyfélkört alakítsak ki és mindez megfelelő nyereségességgel párosuljon.
– És mikorra tervezi, hogy visszatér a hazájába?
– Még nem tudom: öt, tíz vagy húsz év múlva…
– Említette, hogy kívülről érkezve másképp látta a problémákat. Mit jelentett ez a gyakorlatban?
– Egyszerű a dolog: az embereknek mi a legfontosabb?
– Az életük.
– Aztán még mit biztosíthatnak?
– Lakást?
– S aztán?
– Autó?
– Szerintem is így van. De ha valaki egy biztosítónál dolgozott világéletében, akkor sokkal jobban tudja, hogy a biztosítóknál a legtöbb szerződés az autókra kötik, azután a lakásokra, és csak ezután jönnek az életbiztosítások. Ezt a szemléletet kell megváltoztatni az ügyfelekben, egységes szerkezetben kell a termékeket kínálni, és a valódi értéksorrendet kell a biztosítottaknak figyelembe venniük. A kötelező biztosítás miatt ugyanis az autók jóval fontosabb szerepet játszanak a biztosítók életében, mint amilyet be kellene tölteniük. Az életbiztosítások és a lakásbiztosítások ugyanakkor még fantasztikus növekedési lehetőségeket rejtenek magukban. Magyarországon csak a lakások felét biztosítják, élete biztosítására pedig csak minden negyedik ember gondol.
– Milyen ötleteik vannak az „életüket nem kímélő” potenciális ügyfelek megszerzésére?
– A legújabb példát említeném: az egyik, nem biztosítószakmából származó kollégám felvetette, hogy hipermarketekben is árulni kellene szolgáltatásainkat. Június elején megkezdtük a tárgyalásokat a Corával, és jellemző partnerünk gyorsaságára és alkalmazkodóképességére, hogy július elsején már meg is nyitottak az első hipermarketfiókjaink Budapest környékén. Eredetileg egyébként gondoltunk marketingfelmérések elvégzésére is, de aztán corás partneremmel egymás szemébe néztünk, és láttuk, hogy nincs szükség a másik győzködésére, időhúzásra. Belevágtunk, és igen komoly eredményeket értünk el máris – s azt hiszem, sikerült egy új piaci szegmenst kialakítanunk.
Szegő Miklós Iván