Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A véleménykülönbségek már az alapprobléma meghatározásában megjelennek. A gyakran hangoztatott érv, hogy Magyarország keveset költ az egészségügyi ágazatra, nem felétlenül állja meg a helyét: 2004-ben a magyar GDP 8,3 százalékát fordították ilyen kiadásokra, míg az OECD-országok átlaga 8,9 százalék, a különbség tehát nem jelentős. Azonban az, amit a magyar állampolgárok a GDP 8,3 százalékáért cserébe kapnak, minőségét tekintve igen gyenge, a hozzáférés esélyei drámaian egyenlőtlenek, és olyan tevékenységekre és kapacitások fenntartására fordítódnak hatalmas összegek, amelyek társadalmi haszna közel nulla – írja tanulmányában Bokros Lajos volt pénzügyminiszter. A magyar társadalombiztosítás a szolidaritási (bismarcki) és állami (beveridge-i) rendszerek sajátos keveréke; abban azonban nincs egyetértés, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) egyáltalán tekinthető-e biztosítónak. Működését számos oldalról kritika éri, amelynek vezérmotívuma, hogy monopolista szereplőként összehasonlítási alap hiányában nem elszámoltatható, a növekvő pénzügyi hiányáért pedig a központi költségvetésnek kell helytállnia, és mivel az egészségügy finanszírozása állami kötelezettség, a szolgáltatások iránti igénynek nem lehet gátat szabni. Az évi 1500 milliárd forinttal gazdálkodó OEP működése azonban alapvető jellegzetességei figyelembevétele nélkül is kritizálható, elsősorban azért, mert míg a hatályos törvények alapján 5,8 millió magyar ember jogosult az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére, a járulékfizetők száma mindössze 4,2 millió, 1,3 millió fő esetében pedig még azt sem tudja az OEP, hogy milyen jogviszony alapján lenne egyáltalán jogosult – írja Mihályi Péter közgazdász, az államreform-bizottság tagja a biztosítási piac megnyitásáról szóló vitaanyagban.
Az OEP nem valódi biztosító
Többek között ezért vethető az OEP szemére, hogy nem valódi biztosító, nem valósul meg ugyanis a zárt kockázatközösség elve. Az állampolgárok főszabály szerint nem állnak személy szerint szerződéses viszonyban az OEP-pel, így nincs mód a járulékfizetés ellenőrzésére, igazolására és kikényszerítésére sem (összesen 17 ezer ilyen szerződés van, a szerződők mind külföldiek). A szervezet működési költségei nominálisan nem magasak (1,5 százalék), ez a mutató azonban nem sokat árul el a valóságról, mert egyrészt a feladatok egy részét más intézmények – például az APEH – végzik, másrészt a biztosítói feladatok nagy részét az OEP nem látja el. További probléma, hogy a hétezres létszámmal működő intézményrendszernek lényegében olyan adatokat kellene naprakészen nyilvántartania (személyi adatok, munkahely, kereset), amelyeket más állami szervek szintén nyilvántartanak, vagyis az apparátus megkettőződik.
Az OEP-pel kapcsolatba kerülő szereplők közül szinte mindenki elégedetlen, ezek közé tartoznak a ritkábban emlegetett munkaadók is. Ha egy vállalkozás dolgozói üzemi balesetet szenvednek és a bíróság egyértelműen kimondja a munkáltató felelősségét, akkor az OEP a munkáltatón jogosult utólag behajtani a balesetet szenvedettek gyógyításának teljes költségét – vagyis a munkaadó olyan helyzetben van, mint ha nem is fizetett volna biztosítást. A nagyobb vállalatok ráadásul kötelesek saját költségükre üzemorvost tartani 1997 óta, amivel tulajdonképpen a tb-től vesznek át feladatokat.
Sokféle szolgáltatási csomag jön
A több-biztosítós modellt támogatók tábora csak külsőleg tűnik egységesnek, valójában ezen belül is számos kérdés vethető fel. Fontos kérdés, hogy a magánbiztosítók csak a kiegészítő szolgáltatások százmilliárd forint volumenű piacára léphetnek-e be, vagy megnyílik az igazán nagy üzleti lehetőséget rejtő, ezermilliárdos nagyságrendű, teljes ellátási piac. Molnár Lajos egészségügyi miniszter lapunknak adott interjújában azt mondta: az előbbi változat nem érdeke a biztosítóknak, mert nem lennének versenyképesek a hálapénzzel szemben, ráadásul bevezetése „kettészakítaná a társadalmat” (NAPI Gazdaság, 2007. március 6., 1–3. oldal). A kiegészítő csomagok által az ágazatba áramló többletforrás csak részben javítaná a szolgáltatások minőségét, egy nem elhanyagolható hányada ugyanakkor az árak emelkedését eredményezné. Ez a legegyszerűbben az egészségügyi dolgozók órabérén szemléltethető: ha a kiegészítő szolgáltatásoknál emelkednek a bérek, az nyomást fejt ki az alapellátás területére is, ezt pedig vagy járulékemeléssel vagy a szolgáltatások körének szűkítésével lehetne ellensúlyozni (feltéve, hogy ezúttal nem puhul fel a költségvetési korlát). Ez a folyamat játszódott le az Egyesült Államokban, és ennek eredményeként a szegénységi küszöb alatt élő idős amerikaiak szerény jövedelmük több mint 30 százalékát egészségügyre költik, annak ellenére, hogy ellátásuk elvben ingyenes.
A teljes ellátás piacának megnyitása másfajta problémákat vet fel. Ebben az esetben a biztosítók nem szelektálhatnának az ügyfelek között, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy a különböző kockázatú – életkorú, egészségi állapotú – kliensek különböző díjat fizessenek. Az egyenlőtlenségek tompítására e modellben is elképzelhető bizonyos korrekció, vagyis a díjak közötti különbségek mérséklése valamiféle kiegyenlítő rendszeren (például korrigált fejkvótán) keresztül.
A piacnyitás melletti érvelés középpontjában a verseny áll, amely egyrészt a biztosítók, másrészt a szolgáltatók között zajlana. A biztosítók közötti érdemi verseny ugyanakkor lehetetlen lenne, ha a szereplők lényegében ugyanazt a szolgáltatást nyújtanák – ezért a verseny kialakulásának előfeltétele az egységes biztosítási csomag megbontása. Ennek megvalósítására is különféle elképzelések születtek. Az államreform-bizottság tanulmánya a nyugdíjrendszer mintájára hárompilléres felosztást javasol. Az I. csoportba tartozó, elsősorban preventív és szűrő jellegű szolgáltatásokat (továbbá többek között az addiktológiai gondozást, a terhesgondozást, az iskolaorvosi ellátást és esetleg az egészségi állapottal összefüggő pénzbeli ellátást, például a táppénzt), amelyek ingyenesen vehetőek igénybe, továbbra is az állam finanszírozná, akárcsak a III. csomagba tartozó, különösen nagy értékű beavatkozásokat, valamint az időskori ellátást. Ennek oka, hogy az előbbi esetben a gyakoriság és a „tovagyűrűző hatások” – például a járványok elleni szűrés – miatt, utóbbiban pedig a nagy kockázat és a nagy érték miatt indokolt a költségek társadalmasítása. (A biztosító intézmény egyébként az I. pillér esetében a központi költségvetés, a III. pillérnél az OEP lenne.) A II. pillért a maradékelv definiálja, vagyis ide tartozna minden, ami a többi pillérhez nem sorolható, a pozíciókról pedig évente tárgyalnának a biztosítók és az Egészségbiztosítás Felügyelet. Ez ugyanis a biztosítók terepe, a számítások szerint a költségek 60 százaléka ide köthető. Kis értékű, de óriási volumenű beavatkozásokról van szó, a versenyt pedig értelemszerűen a minőségi különbségek generálnák. Ezek a különbségek adnák a szolgáltatók versenyének dinamikáját is, az ellátás költségeit ugyanis jellemzően nem lehet lejjebb faragni (amit sokan fel is használnak a több-biztosítós modellel szembeni érvként).
Még árnyaltabb rendszert hozna létre Bokros Lajos, aki az egészségügyi szolgáltatásokat – megelőzés és egészségvédelem, háziorvosi szolgálat, járóbeteg-rendelés, kórházi ellátás, valamint rehabilitáció – és a finanszírozási csatornákat – központi költségvetés, OEP, kötelező biztosítók, önkéntes biztosítók, fogyasztói társfinanszírozás – is öt kategóriába rendezné. A rendszer előnye Bokros szerint, hogy mindenki egyenlő eséllyel hozzáférne a szolgáltatásokhoz, mivel a legolcsóbb megoldást minden gyógymód esetén mindig az OEP fizetné, illetve általánosan is igaz lenne, hogy minden egészségügyi szolgáltatástípust egyszerre finanszírozna legalább két csatorna.
Az ellenzők szerint drága lesz a nyitás
A biztosítási piac megnyitása elleni érvek fővonalához tartozik Joseph Kutzin, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szakértője, aki szerint a tervezett reform sokkal drágábbá teszi a magyar egészségügyet, az egészségpolitikai célok és eszközök összehangolásának hiánya pedig hatékonyságvesztéshez vezet. Kutzin szerint a biztosítási piac és a szabályozó mechanizmusok bevezetésének költsége, valamint a privát bürokrácia jelentette terhek vállalásával szemben érdemesebb a jelenleg működő rendszerbe befektetni, és a meglévő hibákat kijavítani. Egy másik lehetőség a biztosítás regionalizációja, amit Orosz Éva egészségügyi közgazdász javasol, mondván, régiós szinten jobban érvényesíthető a költségvetési korlát betartása, a kistérségi ellátásszervező pedig javítaná az ellátások minőségét és hatékonyságát. Finanszírozási oldalon az adók aránya növekedne a járulékokkal szemben, és egységes egészségbiztosítási alap működne a régiók közötti fejkvótaalapú felosztással.
