Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megélénkülni látszik az élet a híres-nevezetes Szilícium-völgyben, amely az ezredforduló előtt kibontakozott .com-fellendülés kifulladása után ugyancsak elcsendesedett. A terület kávéházai ismét jövőjüket tervező fiatal internetvállalkozók világmegváltó terveitől hangosak, de ami fontosabb: a kockázati tőkealapok képviselői is szép számmal „köröznek a megszaporodott befektetési célpontok felett”. A web 2.0-s generáció megjelenését egyes öregebb völgylakók a közúti forgalom növekedésén keresztül érzékelik. Néhányan közülük elmondták: a Berkeley egyetemtől az Oracle szoftverfejlesztő világcég központjához a két helyet összekötő 101-es úton manapság jellemzően 70 perc alatt lehet eljutni, míg néhány éve 50 perc is elég volt. Az internetgazdaság fellendülésének csúcsán 100 perc volt a „tesztút” időigénye – ismerteti az iszapszemű kutató-fejlesztő vén ráják tapasztalatait a The Economist.
A változások ellenére igen kevés ugyanakkor az első tőzsdei bevezetés (IPO). Pedig szakemberek szerint sok nyugdíjalap és más intézményi befektető szívesen fektetné pénzét ígéretesen induló új vállalkozások részvényeibe. 2003 óta, amikor a .com-lufi kipukkadása utáni hullámvölgyet követően újra megjelentek az induló vállalkozások a Szilícium-völgyben, átlagosan havi tizenöt IPO-t regisztrálnak a tőzsdei évkönyvek, szemben az ezredvégi havi harminccal. Ráadásul a mostani kibocsátásokat nem követik a korábban jellemző első napos árfolyamugrások. Jay Ritter, a University of Florida közgazdászprofesszora elmondja, hogy míg 1999–2000-ben 96 olyan első tőzsdei kibocsátás történt, amelynek nyomán az első kereskedési napon legalább száz százalékkal emelkedett a frissen bevezetett vállalkozás részvényárfolyama, addig 2001–2003-ban egy ilyen sem volt, és azóta is csak három cég értéke duplázódott egy nap alatt. (Legutóbb 2006 januárjában a McDonald’sból kivált Chipotle Mexican Grill volt képes ilyen bravúrra.)
Ígéretesnek látszik ugyanakkor a Vonage internetestelefon-cég, illetve a Riverbed Technology, amelyek a korábbi várakozásoknál kétszer több pénzt – az előbbi közel félmilliárd dollárt, az utóbbi 75 milliót – is besöpörhetnek a tőzsdei kibocsátással. Igaz, a Vonage bizonyos módszerei, nevezetesen hogy direktmarketinges eszközökkel győzködi ügyfeleit a részvényvásárlás pozitívumairól, vitatottak szakmai körökben.
E két vállalkozás egyelőre veszteséges, annak ellenére, hogy sokat javult a helyzet 2000 óta. Akkor az IPO-ra került cégek 80 százaléka produkált negatív eredményt, míg 2005-ben csak 44 százalékuk. További érdekesség, hogy a Vonage 2001-ben, a Riverbed pedig 2004-ben lépett piacra első termékével, tehát mindkét társaság igen fiatal (1999–2000-ben öt év volt az első tőzsdei kibocsátásukat végző cégek átlagéletkora, 2001–2005 között pedig tíz év).
Ahogy az új vállalkozások forgalma meghaladja a százmillió dollárt, rendkívüli módon felerősödik a nyomás, hogy vigyék tőzsdére azokat. A vezető beosztásúak részvényopcióra vágynak, a tulajdonosok pedig szeretnék látni vagyonuk reális piaci értékét, hogy felkészüljenek a vállalkozás esetleges eladására. Ugyanakkor a kreatív könyvelési botrányok miatt megszigorított jogszabályok, a Sarbanes–Oxley-törvény olyan magas adminisztratív költségeket ró a vállalkozásokra – ez egy 100 millió dollár forgalmú cég esetében akár 5 millió is lehet –, hogy sok közülük inkább lemond a tőzsdei megjelenésről, hogy ezt megspórolja. Ehelyett inkább arra játszanak, hogy szakágazatuk valamely dinoszaurusza felvásárolja őket. Ebben az a veszély rejlik, hogy túl olcsón adják magukat – gondoljuk csak el, mi lett volna, ha a Microsoft néhány éve szimplán megveszi a Google-t, ahogy arról piaci pletykák szóltak annak idején. Így aztán manapság sok ifjú menedzser nem abban versenyez, hogy mennyi pénzt kaszál cége az IPO-n, hanem abban, hogy mennyit tud kisajtolni vállalkozásáért egy esetleges felvásárlóból.
