Kétévenként készít áttekintést a világ energetikai fejlődési pályájáról a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA). A 2006-os jelentés két forgatókönyvet vázol fel: az egyik a jelenlegi tendenciák mechanikus előrevetítése, amelyek végén igen sötét korszakába juthat az emberiség, a másik a világ kormányainak beavatkozását feltételezi, az előbbivel homlokegyenest ellenkező végeredményt jósolva.
Ha a jelenlegi energiafelhasználási tendenciák folytatódnak, akkor 2030-ra 53 százalékkal emelkedik a világgazdaság energiaigénye. Ennek 70 százaléka a fejlődő országokban jelentkezik, főként Kínában és Indiában.
Az OECD-országok, illetve a fejlődő ázsiai térségek energiaimportja gyorsabban emelkedik a felhasználás átlagos növekedési üteménél. 24 év múlva a 2005-ös napi 84 millió hordós olajfogyasztásról 116 millióra nő a felhasználás. Az igények legnagyobb részét néhány OPEC-ország elégíti ki, a szervezeten kívüli olajtermelők súlya csökken, a kereslet és kínálat közötti rés növekedése áremelkedési feszültségekhez vezet. A világ szén-dioxid-kibocsátása a felhasználás növekedése miatt ráadásul 55 százalékkal nő 2030-ig, ami felerősítheti a klímaváltozás folyamatát. A világ kormányainak beavatkozása esetén – a mai tudásunk alapján megléphető technológiai fejlesztések segítségével – 2030-ig a jelenlegi 90 százalékára csökkenthető a világ energiafelhasználása és a mai 84 százalékára a szén-dioxid-kibocsátás.
Az OECD-országok olajimportja és szén-dioxid-kibocsátása 2015-ben tetőzhet. A legtöbb megtakarítást az energiafelhasználás hatékonyságának növelése hozza, de az atomenergia és a megújuló energiaforrások térnyerése is hozzájárul a szebb jövő megteremtéséhez. Néhány ország tucatnyi energiapolitikai lépése eredményezheti a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének 40 százalékát.
Számítások szerint az energiafelhasználás hatékonyságának javítására tett lépések költséghatékonyak lehetnek. A fogyasztás érdekében végzett kezdeti befektetések kisebb kiadást jelentenek, mint amekkora összeget meg lehet spórolni azzal, hogy kevesebbet költünk az energiatermelés infrastruktúrájának bővítésére.
Különösen igaz ez a fajta hatékonyság az elektromos berendezésekre: minden egy dollár, amelyet ezek energiafelhasználásának csökkentése érdekében kiadnak, két dollár megtakarítást hoz azzal, hogy a kisebb energiaszükséglet miatt kevesebb energiát kell előállítani és elszállítani felhasználási helyére.
Az IEA 2004-es jelentése óta megváltozott az energiahordozók versenyhelyzete: a nyersolaj és a földgáz ára mára a 2002-es szint négyszeresére nőtt, így a szén, illetve esetenként az atomenergia is olcsóbb lett ezeknél, azonban az alternatív források kiaknázása – különösen az atomenergia felhasználásához szükséges kezdeti befektetés – igen sok pénzt igényel. Az IEA szakértői szerint 2005 és 2030 között 20 ezer milliárd dollárt kell költeni az energiaszolgáltató infrastruktúra átalakítására, aminek durván felét a fejlődő országoknak kell előteremteniük. Kétséges, hogy ez a befektetés megvalósul, különösen annak tükrében, hogy még az olajiparba áramló tőke sem nő reálértéken: a 2005-ben ebben az ágazatban befektetett összegek alig voltak nagyobbak, mint a 2000-es invesztíciók, ha figyelembe vesszük a munkabérek emelkedését, illetve a nyersanyagok és az eszközök árának növekedését. További gondot jelenthet, hogy a bioenergia-termelés alapanyagául szolgáló növények versenyeznek a termőföldért az élelmiszertermelést szolgáló növényekkel, ami mindkét szektorban áremelkedést eredményezhet. Van esélye ugyanakkor e feszültség enyhülésének: ugyanis fejlesztés alatt állnak a jelenleginél sokkal hatékonyabb bioenergia-alapanyagok, illetve gyártási eljárások.
Komócsin Sándor