Az Európai Unió 1999-ben fogalmazta meg azokat a szempontokat, amelyek hosszú távú energiapolitikájának alapját jelentik, az unió előző bizottsága ezek szellemében hozta meg az Európa energiaellátását a következő évtizedekben meghatározó döntéseket. Megszületett a megújuló energiák fejlesztéséről és használatáról szóló irányelv, az energetikai hatékonyságról szóló rendelet, a jövő energiaügyi kihívásait elemző zöld könyv, valamint megkezdődött az Orosz Föderációval folytatott állandó és bővülő energiaügyi együttműködés.
Az EU energiapiacának alapvető jellemzője, hogy a tagországok energiaellátása minden téren – a szén, a kőolaj, illetve a földgáz esetében is – harmadik országoktól függ. Például az unió gázfogyasztásának felét három ország: Norvégia, Algéria és Oroszország fedezi (egyik sem tagja az EU-nak), és míg a mai energiafogyasztás felét adja az import, húsz-harminc év múlva ez 70 százalékra nő. Az energia iránti kereslet tehát folyamatosan bővül, ám a készletek nem lesznek nagyobbak, ezért a függőség a belátható jövőben nem fog enyhülni. Ez a körülmény felértékeli a fogyasztás racionalizálására és növekedésének korlátozására irányuló intézkedéseket, illetve felveti a kérdést, hogy milyen irányú függőség jelent kisebb kockázatot az EU számára. Ez utóbbi szempont alapján célszerű csökkenteni a geopolitikai szempontból bizonytalanabb közel-keleti olajtermelő térségtől való függőséget, és jobb készletezéssel enyhíteni kell az olaj világpiaci árfolyam-ingadozásainak való kiszolgáltatottságot. Az előbbi szempont érvényesítését szolgálja Brüsszel azon törekvése, hogy az energiaellátás stabilitásának megteremtése érdekében keretmegállapodást kössön Moszkvával. Szerencsére a tartós együttműködés Oroszországnak is érdeke. Ami pedig a készletezés javítását illeti, az EU támogatni akarja a tagországok olajkészlet-gazdálkodásának összehangolását és integrálását – enélkül nemzetközi válság esetén minden egyes tagállam a többitől független, kizárólag saját érdekeinek megfelelő lépésekre kényszerülhetne. Ez a kérdés azért is fontos, mert a válságkockázatok nem a készletek kiszámítható fogyásában, hanem az EU piacának ellátását minden pillanatban fenyegető, kiszámíthatatlan támadásokban (például terrortámadá-sok) rejlenek.
Az elektromos ellátásban komoly kockázatokkal néz szembe a kiépülőfélben lévő egységes európai energiarendszer – ezt a 2003-as forró tavaszon és nyáron folyamatosan működő légkondicionálók miatt bekövetkezett áramszünetek is bizonyították. Meg kell oldani a kínálat és kereslet közötti folyamatos egyensúly fenntartását, ami a fogyasztás racionalizálását, hatékonyságának növelését, valamint tartalék kapacitások biztosítását jelenti. Elterjedt vélemény az unió döntéshozóinak körében, hogy ez legalábbis középtávon, de esetleg még ennél sokkal hosszabb ideig, 30-40 évig is elképzelhetetlen a nukleáris energia felhasználása nélkül. Emellett biztosítani kell az egységes európai elektromos hálózat fizikai kiépítését, az új tagállamok hálózatainak csatlakoztatását, kapacitásaik felzárkóztatását, nem feledve az alternatív, megújuló és „tiszta” energiaforrások 2010-ig ütemezett fejlesztését sem.
A tagállamok európai uniós képviselői részben párt-, részben nemzeti hovatartozásuk függvényében komoly vitában állnak egymással az atomenergia felhasználásával, az Oroszországgal való együttműködéssel, a környezetvédelmi szempontokkal és az Európai Unió energiaellátásának biztonságával kapcsolatos kérdésekben. Zöldpárti képviselők sokszor élesen bírálják az Európai Bizottságot azért, mert az szerintük nem foglalkozik kellőképpen az atomenergia leépítésével, észak-európai liberálisok az alternatív energiák erélyesebb támogatását hiányolják, míg a 2004-ben csatlakozott tagországok képviselői azt szokták hangsúlyozni, hogy a kelet—nyugat irányú energiaforgalom nem csupán az orosz kapcsolatra, hanem a kelet-közép-európai tagállamok infrastruktúráira is épül, amit az EU-nak pénzügyi és költségvetési szempontból is szem előtt kell tartania. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban uniós szakértők úgy vélik, hogy mivel lassan, de garantáltan megtérülő befektetésekről van szó, az európai kutatási és fejlesztési alapok biztosítanak megfelelő forrást az ellátó rendszerek korszerűsítésének finanszírozására. Ugyanakkor a közös európai energetikai rendszerek kialakítása elsőrendű érdeke a tagországoknak – ismerik el a brüsszeli bürokraták. A szolgáltatási zavarok enyhítésének eszköze az európai szolidaritás, amelyet jól szolgálhat a kötelező tartalékképzés.
Komócsin Sándor