Ki gondolta volna pár hónappal ezelőtt, hogy a gázárkérdés mint a közelgő választások egyik legfontosabb, az év első napjaiban pedig különösen sokszor bevetett politikai fegyvere – legalábbis átmenetileg – mellékessé válik? Tavaly év végén két fordulóban is árkorrekcióra került sor, ám decemberben az áram luxusprofit-vitája, januárban pedig a nemzetközi gázkonfliktus statisztaszerepre kárhoztatta ezen népszerű témát.
Tavaly októberben – az év során immár harmadszor – a gazdasági tárca áremelésről határozott, mégpedig november 1-jén esedékes 10,9 százalékos átlagos mértékben, majd az év vége előtt idén január 18-i hatállyal újabb 7,6 százalékos árnövekedést tartalmazó rendelet látott napvilágot. Mindez az olajpiaci árrobbanás következménye volt, és ahogyan az már megszokottá vált az utóbbi időben, a különböző fogyasztói csoportokat meglehetősen egyenlőtlenül érintette. Az említett végfelhasználói átlagok a kisfogyasztók 1,2 százalékos, illetve 6,7 százalékos áremeléséből, a középfogyasztók 12,6 és 8,5 százalékos, a nagyfogyasztók különböző csoportjainak 12–15 százalékos, illetve 8–9 százalékos, valamint a szállítóvezetéki vevők 21, majd 8,4 százalékos árnövekedéseiből tevődnek össze. A háztartási fogyasztók fizetendő költségei mindazonáltal nem nőttek érezhetően, hiszen az árnövelés döntő részét továbbra is kompenzálja a Mol Rt. bányajáradékából finanszírozott célelőirányzat. Az ipari fogyasztóknak a jelek szerint már tiltakozni sem maradt erejük, pedig a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara számításai szerint a novemberi emelés után 40 százalékkal magasabbak az árak 2005 elejéhez képest. Ez nagyjából 150 milliárd forintnyi többletköltséget jelent, amelynek kétharmada a hazai értékesítésre terhelődik rá, a fennmaradó egyharmada pedig az exportképességet teszi próbára.
A kormánykoalíció tehát apróbb kilengéseket leszámítva betartotta ígéretét, a földgáz lakossági díjai nem emelkednek, a Mol pedig – ebben az üzletágban – nem vádolható azzal, hogy luxusprofitra tenne szert. Tegyük hozzá, hogy jelentősebb veszteségekről sincs szó, és a gázszolgáltatók éves jelentésükben minden bizonnyal a szokott formájukat hozzák.
De hogyan is állunk nemzetközi összehasonlításban? Azt gondolhatnánk, hogy a háztartási földgáz – miután az árát alig emelik – Magyarországon viszonylag olcsó, de ez nincs így. Az Eurostat még nem végleges 2005. második félévi adatai szerint a jellemző fűtési fogyasztónak tekinthető 2200 köbméter és 3300 köbméter éves felhasználási kategóriában húszegynéhány európai versenyző mezőnyében a 15. és 17. helyen állunk. A balti államok ma még erősen őrzik „szuperolcsó” pozícióikat, ám ez megváltozhat, ha a Gazprom velük szemben is áttér a piaci indexálású exportárazásra. Vásárlóerő-paritáson számítva pedig már most is olcsóbbak vagyunk Bulgáriánál. Akárhogyan is, az egy gigajoule-ra vetített 7 euró alatti lakossági áraink igencsak irigylésre méltóak holland, német és skandináv nézőpontból.
Az érem másik oldalán viszont az ipari fogyasztók a középmezőnyben, vagy kifejezetten az élbolyban versenyeznek a dobogós helyezésekért. Az alacsonyabb fogyasztási kategóriákban (11 ezer köbméter és 110 ezer köbméter éves fogyasztás esetén) egyelőre nem tudják megszorítani dán, svéd, ír, német és osztrák partnereiket, de a nagyfogyasztói csoportokban (évi egymillió köbméter felett) már a portugál és brit versenyzőket szorongatják.
A keresztfinanszírozás akkor válik látványossá, ha az Eurostat úgynevezett strukturális piaci ármutatóira is vetünk egy pillantást. A hosszú távú áralakulás elemzése (pedig ez nem is a nagyfogyasztói kategóriákat veszi alapul) azt mutatja, hogy az EU–15-ök ipari árai a lakossági árak 50-70 százalékát tették ki az elmúlt tizenöt évben, míg idehaza a 90-es évek eleji 150 százalékról a mélypontján is csak 92 százalékra javult a mutató, de ma már ismét meghaladják az adó nélküli ipari árak a háztartási árakat. Másfelől a hazai háztartási árak a 90-es évek elején az EU–15-ök átlagának egyharmadát tették ki, és jelenleg is csak 60 százalékát érik el, ugyanezen időszak alatt az ipari árak teljesen belesimultak az uniós átlagba. Hangsúlyozni kell persze, hogy európai gázpiacról még annyira sem beszélhetünk egyelőre, mint uniós árampiacról. Úgy tűnik, a Gazprom mindenesetre jelentős lépést tett ebbe az irányba, nemhiába korholta annyit korábban a WTO és az EU is a piaci gázárak bevezetésének elmulasztásáért.
Az orosz belföldi árak fokozatos emelése után tavaly már sor került az exportárak kérdésére is, legalábbis azokkal a partnerekkel szemben (Belorusszia, Grúzia, Moldova, Ukrajna, Örményország), amelyeknek nem piaci indexálású szerződések, hanem kormányközi megállapodások alapján folynak a szállítások.
Az ukrán belpolitika, illetve az orosz–ukrán viszony kulisszatitkai keveseket érdekeltek mindaddig, amíg látványosan nem csökkent a gáznyomás az új év első napján. Visszatekintve az eseményekre, január elején nagyobb volt a gázháború füstje, mint a lángja. Európa legnagyobb szállítója és tranzitálója egyaránt tisztában van azzal, hogy túlzottan nem élezhető a konfliktus, különös tekintettel a gázexportból, illetve tranzitdíjból fakadó bevételek súlyára az orosz és ukrán költségvetésben. Riadalom persze támadt, hiszen a szovjet-orosz gázszállítások több évtizedes története során először szembesültünk azzal, hogy mi lenne, ha tartósan kiesne télen az import. Az internetes felmérések szerint a lakosság 13 százalékát nem érinti az ügy, mivel nem gázzal fűt, 29 százaléka tudna átállni más tüzelésre, illetve 25 százalék bekapcsolná a hősugárzót – 33 százalék viszont nagykabátban húzná ki a tranzitvita végéig vagy tavaszig. A válságstábok is vélhetően tisztában voltak azzal, hogy az orosz–ukrán vitára túlzott befolyást nem tudnak gyakorolni, és valódi vészhelyzetben sincsen más lehetőség – a megszakítható fogyasztók szokásos kiiktatásán túl –, mint a gázkorlátozási menetrend életbe léptetése. Az enyhe szilveszteri időjárásnak köszönhetően a „minikrízis” két-három napja alatt erre nem kellett sort keríteni, de alig három hét múlva már majdnem, amikor az eurázsiai hideg napok nyomán az import átmenetileg ismét csökkent. Hiába rendelkezett január elején a Földgáztároló Rt. 2,436 milliárd köbméter betárolt gázzal, a január 23-ai –11 Celsius-fokos átlaghőmérséklet mellett adódó napi 89 millió köbméteres fogyasztást éppenhogy csak fedezni tudta a tárolókból kivehető 46-47 millió és a feszített folyó hazai kitermelésből származó 10,5 millió köbméternyi gáz. Ekkor Baumgartennél a HAG vezetéken 9 millió köbméter, a Testvériség gázvezetéken pedig a beregdaróci átadónál 22,5 millió köbméter gáz érkezett. Másnap viszont már csak az olajtüzelésre átállítható gáztüzelésű erőművek (Budapesti, Dunamenti és Csepeli) mentették meg a rendszert. Érdemes megjegyezni, hogy Jehanurov ukrán miniszterelnök nemrég – gyaníthatóan választási okokból – magára vállalta a tranzitgáz megcsapolásának elrendelését, annak viszont nincsen nyoma, hogy a Mol Földgázszállító Rt. bármikor levett volna a Szerbiába irányuló napi 9 millió köbméteres tranzitmennyiségből.
Politikai elitünk ugyancsak zavarba jönni látszott az események láttán. Az ország importfüggőségének mértéke, illetve a földgáz-infrastruktúra korlátozottsága lassacskán mindenkit ráébresztett arra, hogy rövid távon semmilyen megoldás nincsen. A Nabucco-projekt keretében talán mi is kapunk majd közép-ázsiai gázt: valamikor esetleg 2010 körül. Az adriai LNG-szállítás sem a holnap kérdése, mert bár a magyar–horvát közös kormányülés előrelépést hozott, és a 215 kilométeres összekötő vezeték egy-két év alatt összehozható 2,5 milliárd forintból, de valakinek még a visszagázosító terminált is fel kell építenie a tengerparton. Kóka János gazdasági miniszter mindenesetre látványos diplomáciai manőverezésbe kezdett a kibővített V–4-ek összehívásával, illetve azzal az ötletével, hogy az EU energiabiztonsági koordinációs központjának székhelye Budapesten legyen. Bár kézzelfogható eredmény a közeljövőben nem igazán várható, a regionális együttműködés szorgalmazása egyértelműen előremutató.
Ezt megelőzően még a gazdasági bizottság rendkívüli ülésén a gazdasági tárca bejelentette a stratégiai gáztárolási projekt felgyorsítását. Kérdés marad persze, hogy az 1,2 milliárd köbméteres bővítéssel a készlet mennyire lesz „stratégiai”. Vélhetően nem ugyanannyira, mint az USA kormányzati olajkészletei, hiszen valószínűtlen, hogy a 3–5 hetes tartalékmennyiség birtokában biztosíthatnánk a huzamos ellátást szállítónk vagy tranzitálónk vonakodása esetén. Ez fel sem merülhet, ami viszont figyelemre méltó gondolatként felmerült, az a Gazprom bevonása volt az infrastruktúra bővítésébe. Ennek alaposabb megtárgyalására alkalmat adhat Putyin elnök közeljövőben várható magyarországi látogatása. Ideje volt felismerni, hogy a világhatalmi ambíciókat nem dédelgető közép-európai országok számára a sokoldalú nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése a biztonság igazi záloga, illetve a regionális együttműködés a „kisállami nyomorúság” ellenszere.
Addig remélhetően sem a politikai, sem az időjárási viszonyokban nem következik be jelentős lehűlés. Mínusz 3-4 fok táján még csak 73–77 millió köbméter az igény, a gondok csak e fölött jelentkeznek. Esetleg még akkor, ha április elején, a tárolók kiürültekor szokatlanul hűvös lenne, erre is volt már példa. Ez azonban a jelek szerint már nem a Mol problémája lesz, hiszen január 12-én elvileg megállapodott a gázüzletág E.On-Ruhrgas számára történő eladási tranzakciójának március 31-ei lezárásáról. Az EU versenyigazgatóságának határozata értelmében a Földgázellátó Rt.-t és a Földgáztároló Rt.-t teljes egészében értékesítik, utóbbit a Mol még decemberben „kipárnázta” 3 milliárd köbméter párnagázzal, amelyért 60 milliárdot fizetett az államnak. A Mol–GKM megállapodás értelmében az állam viszont garantálja a Földgáztároló megfelelő hozamát. Mintha erre sok éve jogszabályok is lennének – igaz, azok nem peresíthetőek, ráadásul betartásuk esetén elő lehetett volna írni világos ellátásbiztonsági követelményeket is.
Apropó ellátásbiztonság, a témakör kérdéseit boncolgató kerekasztal-beszélgetésen január derekán a Mol vezérigazgatója úgy fogalmazott, hogy a politika elvesztette az üzleti élet bizalmát. Ekkor Kóka már nem volt jelen, mert Párizsba, illetve Brüsszelbe sietett energiatanácskozni. Előtte azonban figyelemre méltó nyíltsággal vetette fel ő is a teljes politikai elit felelősségét a döntések tizenöt éve történő elodázásában, kimondván: az energiapolitika hibája a válság.
A miniszter szándékai szerint felgyorsítaná a földgázipari liberalizációt is. Üzleti gyakorlata birtokában nyilván látja az összefüggést az e cikk elején vázoltak és a válságjelek között, de mintha nem igazán a tárca hatásköre volna az árkérdés. Ami a 2007-es teljes piacnyitást illeti, annak előkészületei még jóformán el sem kezdődtek. Sőt vélhetően sokan annak is örülnének, ha a tavaly tavaszi gáztörvény-módosítás nyomán a vonatkozó végrehajtási rendelet is megszületne egyszer. Sok a teendő, de ne legyünk telhetetlenek, előbb-utóbb mindenre sor kerülhet. Majd a választások után.
Bakonyi Attila