Felelőssé tehető-e a világ lakosságának egy százalékát, GDP-jének pedig 5 százalékát adó Németország a globális gazdaság jelenlegi gyengélkedéséért? A kérdésre igennel válaszolók kórusában a hangot az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma adta meg, amely egy tavaly októberi, devizamanipulációkról szóló jelentésében kritizálta Németország folyófizetésimérleg-többletét. Az Európai Bizottság novemberben, a makrogazdasági egyensúlytalanságokról szóló jelentéssel lépett a bírálók közé, kilátásba helyezve a német többlet alapos vizsgálatát. Európai kontextusban a kritika talán könnyebben igazolható, de Németország az eurózóna GDP-jének is kevesebb mint 30 százalékát, az uniós kibocsátásnak pedig kevesebb mint negyedét adja − fontos szereplő tehát, de nem domináns.
Aki kizárólag Németországra összpontosít, annak figyelmét valószínűleg elkerüli, hogy Németország csupán a "germán jéghegy" csúcsa. A folyó fizetési mérleg ugyanis a germán nyelveket beszélő észak-európai országok mindegyikében többletet mutat. Hollandiában, Svájcban, Svédországban és Norvégiában a GDP-hez viszonyítva a többlet nagyobb, mint Németországban. Ezeknek a kis országoknak az együttes éves mérlegtöbblete meghaladja a 250 milliárd dollárt, ez pedig kicsivel még több is, mint a németországi mutató. Ráadásul amíg tíz éve Németország mérlege még deficitet mutatott, addig nyelvrokonaié akkoriban is a jelenlegihez hasonló többletet. Az elmúlt tíz évben ez az országcsoport nagyobb folyómérleg-többletet halmozott fel, mint Kína. Vajon mindegyikük bűnös a merkantilista irányvonal alkalmazása miatt? Vagy versenyképességi megfontolások alapján mindegyikük visszafogta a bérek emelkedését?
A német folyó fizetési mérleg korrekciójára tett javaslatok egytől egyig elhibázottnak tűnnek, ha az iménti, meglehetősen különböző országokból álló csoportot vizsgáljuk. Van köztük eurózóna-tagállam (Hollandia), vagy olyan, amely devizáját egyoldalúan az euróhoz kötötte (Svájc), és olyan is, amely szabadon lebegő árfolyamot alkalmaz (Svédország). Az eurózónán belül a német többletre egykor a periférián elhelyezkedő országok (mindenekelőtt Spanyolország, kisebb részben Görögország és Portugália) deficitje "válaszolt". Ma már nem ez a helyzet. A germán többletmegtakarításnak a másik oldalon az "angol költekezés" feleltethető meg: valamennyi angol nyelvet használó ország folyó fizetési mérlege deficitet mutat, ráadásul már jó ideje. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a nagyobb nemzetközösségi tagállamok együttes hiánya meghaladja a 800 milliárd dollárt: ez az összeg a globális külső deficit mintegy 60 százaléka.
Nem meglepő tehát, ha az angol nyelvű országok döntéshozói (a médiával összhangban) a német többletre panaszkodnak. De önmagukban a németországi lépések nem gyakorolnának különösebb hatást ezekre az országokra, mivel az utóbbiak együttes hiánya sokkal nagyobb.
A kulcskérdés a következő: kinek válna hasznára, ha Németország többet importálna? A német import mindössze 10 százaléka érkezik az eurózóna perifériájának országaiból, a pozitív mérlegű észak-európai országokból viszont közel 40 százaléka. Ha tehát Németországban erősödne a belső kereslet, abból az utóbbi országcsoport, ahol a munkanélküliség alacsony, négyszer akkora hasznot húzna, mint az előbbi, ahol a munkanélküliség jóval magasabb. Más, ugyancsak strukturális többlettel rendelkező országok − köztük Oroszország, Japán és Kína − szintén többet profitálnának a német import bővüléséből, mint Spanyolország vagy Görögország.
A német folyó fizetési mérleg többletéről folytatott vita tehát két szempontból is elhibázott. Először, bár a német gazdaság és a német többlet európai viszonylatban nagy, egy német kiigazítás önmagában meglehetősen szerény mértékű segítséget jelentene csak az euróövezet perifériájának. Másodszor, globális kontextusban vizsgálva a kérdést, a német kiigazítás önmagában bizonyos mértékben sok országnak hasznára válna, de a többletet felmutató államok nyeresége aránytalanul nagyobb lenne. A "germán" országok közötti gazdasági kapcsolat igen erős, így ha valamennyi észak-európai országban bővülne a belső kereslet, az kétszeres hatást eredményezhetne. Ez pedig nem csupán Európára, de a globális gazdaság egészére áll. Az eurózónán belüli koordináció − például a túlzott egyensúlytalansági eljáráson keresztül, amelynek most Németországot fogják alávetni −, úgy tűnik, nem elegendő, ha a cél a periféria államainak megsegítése. Globális szinten az angol nyelvet beszélő, deficites mérleggel rendelkező országoknak ugyancsak nagyobb hasznára válna, ha a belső kereslet valamennyi észak-európai országban bővülne.
A német mérleg többlete vonzó célpontja a külső deficittel rendelkező országok kritikájának úgy Európában, mint Európán kívül, de − úgy tűnik − nem célravezető, ha a bírálat egyedül Németországot sújtja.
Daniel Gros, a Centre for European Policy Studies igazgatója
Szerző:
