A görög mitológiában Zeusz kedvence volt. A rozmaringmézet, amelyet a méhek virágaiból gyűjtöttek, senki más nem ehette, csak az Olimposz főistensége, más istennek szigorúan tilos volt rozmaringmézet fogyasztania. Az ünnepnapokon az istenek szobrait ibolyából és rozmaringból font koszorúval ékesítették, de a menyasszony is rozmaringágat vitt a kezében, mert a közhiedelem szerint a szép leány a rozmaringtól még szebbé válik, és még a csúnyácska is megszépül tőle, ha Zeusz úgy akarja. A rozmaring-legendák sora nem ért véget az ókorban: valami rejtélyes vonzása lehetett ennek a szerény virágnak, mert a rómaiak után a germánok is kedvencükké fogadták. Náluk a rozmaring Freya istenasszony kedvenc virága lett. Talán innen származik a flamandok mondája, amely szerint a gyermek náluk nem a káposztafejből kerül elő, mint a franciáknál, nem is a gólya hozza, mint mifelénk mesélték a legifjabb korosztály tagjainak, hanem a rozmaringbokorban születik. Habár a rozmaring a gólyamesével a flamandok földjén kívül másutt nem tudott versenyre kelni, azért mindig a szerelem virágának számított Európának ebben a részében is. Mégpedig a szerelmi hűségének, amin nem tud erőt venni sem az idő, sem a gonoszság. A mesebeli királyfi nyilván ezért ébresztette fel mélységes álmából rozmaringággal Csipkerózsikát. Amihez még hozzá kell tenni, hogy az angol legendavilágban a rozmaring a női okosság jelképe is, amitől végképpen rokonszenvessé válik ez a kedves virág. Az angol szólásmondás szerint ugyanis „ahol a kertben rozmaring terem – ott az asszony az úr”. Ami nem biztos, hogy minden férfinak tetszett, de jót tett a háztartás költségvetési egyensúlyának valószínűleg. A rozmaring – mint jó néhány más növény – a Közel-Keletről került hozzánk. Eredeti hazájában, a Földközi-tenger mellékén ma is vadon terem. A legenda a keletkezését egy bizonyos jámbor férfi, Libanosz halálához fűzi, aki szerfelett kedves volt az isteneknek. Libanoszt gonosz emberek megölték, s az istenek rendelése révén holttestéből egy illatos növény nőtt ki – innen a rozmaring görög neve, libanotisz vagy dendrolibanon. Horatius és Ovidius is az „isteneknek kedves fűszerként” verselte meg. A rozmaring magvai valószínűleg a keresztes háborúk idején jutottak el Európába. Talán a Szentföldről hazatérő lovagok hozták magukkal és az igénytelen, jól szaporítható növény csakhamar elterjedt a kolostorkertekben, később a várúrnők díszkertjeiben, majd a köznép kertjeiben is. Nemcsak dísznövénynek ültették: kellemes illata, aromája kedvelt fűszernövénnyé tette. A rozmaringgal pácolt sonka ínyencfalatnak számított. Bornemisza Anna fejedelemasszony szakácskönyve szerint szívesen ízesítették „rozsmarinttal” a bort is, aminek úgymond igen sok haszna van: „minden nyavalyák ellen jó, megerősíti az tagokat és ereket, megszépíti az ábrázatot, ha mosdanak vele. Jó szagú lélegzetet csinál, jó a foghúsnak, jó a köszvény ellen is”. Nagyon sok célra ajánlotta a néhai fejedelemasszony szakácskönyve a rozmaringot, mai tudásunk szerint nem is alaptalanul. Mert a rozmaring fűszerként kiválóan ízesít számtalan fogást: Elisabeth Davis a hagyományos francia konyháról szóló híres szakácskönyvében különösen grillezett halak és borjúsült ízesítéséhez ajánl rozmaringot, Bee Nilson viszont mint az angol konyha kitűnő fogását említi a rozmaringos marhasültet. Az olasz konyha kedvelt, ízletes fogása a báránypecsenye sajtos-paradicsomos-rozmaringos töltelékkel, amelyet némi fehérborral is „megkeresztelnek”. A különféle „ízesített vajak” korában, amelyeket pirított kanapékhoz használnak, kitüntetett helye van a rozmaringos vajnak, amelyet úgy készítenek, hogy a megpuhított vajhoz egy teáskanál szárított rozmaringot és egy evőkanál apróra vágott friss rozmaringlevelet kevernek. Emellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a rozmaringból kivont illatos olajat krémekbe és más kozmetikumokba is használják, tehát mégiscsak a régen volt öregeknek lehetett igazuk, akik szentül állították, hogy „aki rozmaringos vízben mosakszik este, reggelre megszépül tőle”. Halász Zoltán Rozmaringos csirke (6 adag) Hozzávalók: 3 evőkanál étolaj, 1 tisztított csirke feldarabolva, 1/4 teáskanál só, 1/8 teáskanál frissen őrölt feketebors, 1 vöröshagyma finomra vágva, 2 gerezd fokhagyma apróra vágva, 3 mogyoróhagyma feldarabolva, 1/4 csésze plusz 1 teáskanál konyak, 1 csésze száraz fehérbor, 1 csésze tyúkleves (lehet kockából is), 2 teáskanál rozmaring (ha lehet, friss), 1 evőkanál dijoni mustár, 1 csésze tejszín, 6 szál petrezselyem zöldje. Elkészítés: Nagy serpenyőben hevítsük fel az olajat. Tegyük belé a feldarabolt csirkét, 3-4 perc alatt pirítsuk meg mindkét oldalukon, sózzuk, borsozzuk. Öntsünk le a túl sok olajból, tegyük a serpenyőbe a vöröshagymát, fokhagymát, mogyoróhagymát. Mérsékeljük a lángot és további 2 percig főzzük. Vegyük le a lángról a serpenyőt, öntsünk bele 1/4 csésze konyakot, flambírozzuk. Mikor a konyak lángja elalszik, adjuk hozzá a bort, a tyúklevest, 1 teáskanálnyit a rozmaringból. Fedő alatt főzzük 25–30 percig, vagy amíg a csirke jól megpuhul. Közben forgassuk meg a csirkedarabokat, hogy mindkét oldalukon egyenletesen főjenek. Szedjük ki a serpenyőből a csirkedarabokat és tegyük tálba, tartsuk melegen. A serpenyőben lévő húslevest főzzük be 3/4 csészényire, kb. 10 perc alatt. Adjuk hozzá a mustárt és a tejszínt, a fennmaradt 1 teáskanál rozmaringot, főzzük be a mártást sűrűbbre. (Akkor elég sűrű, amikor a belemártott kanalat vékonyan bevonja.) Tálalás: A fennmaradt 1 teáskanál konyakot és a finomra vágott petrezselyem zöldje háromnegyedét keverjük bele a mártásba, s öntsük a csirkehúsra. A fennmaradó petrezselyem zöldjével hintsük meg. Megjegyzés: A recept csirkehús helyett házinyúlból is elkészíthető. A mustár, a konyak, a rozmaring és a bor kombinációja kitűnő gourmet-fogást hoz létre a házinyúl húsából, amely nálunk még nem olyan népszerű, mint a nyugat-európai konyhákban. Érdemes megpróbálkozni vele. Ebben az esetben a receptben megadottnál körülbelül kétszerannyi mustárt és rozmaringot használjunk az étel készítéséhez.