2010-ben, a gazdasági világválság utóhatásaitól terhelt időszakban Orbán Viktor egyik legmarkánsabb vállalása az volt, hogy tíz év alatt egymillió új munkahely jön létre Magyarországon. A kijelentést nem csupán kampányszlogennek szánták, hanem a kormány gazdaságpolitikai programjának központi elemének: a cél egy „munkaalapú társadalom” megteremtése, a segélyezés visszaszorítása és a foglalkoztatás látványos bővítése volt.
A vállalás hátterében súlyos munkaerőpiaci helyzet állt. 2010-ben a foglalkoztatottak száma 3,7–3,8 millió körül mozgott, a munkanélküliségi ráta 10 százalék felett volt – egyes megyékben a 20 százalékot is megközelítette –, és Magyarország az Európai Unió sereghajtói közé tartozott a munkaképes korú népesség foglalkoztatási rátáját tekintve. A 2008-2009-es pénzügyi válság mély sebeket hagyott a gazdaságon, az államháztartás is roskadozott, a növekedési kilátások pedig semmi jóval nem kecsegtettek.
Ebben a környezetben az egymillió új munkahely nem pusztán statisztikai célkitűzésnek, hanem gazdasági fordulat ígéretének számított. A következő években a kormány adópolitikai átalakításokkal, közfoglalkoztatási programokkal, beruházásösztönzéssel és munkaerőpiaci reformokkal igyekezett alátámasztani a vállalt célt – a kérdés pedig ma már az, mit mutatnak a számok másfél évtized távlatából.
Ha kizárólag a foglalkoztatottak számát nézzük, az ígéret első ránézésre lényegében teljesült: a 2010 körüli 3,8–3,9 milliós szintről a foglalkoztatás a következő években folyamatosan emelkedett, és 2023-ban-2024-ben már 4,7 millió fő körüli történelmi csúcsot ért el. Ez valóban közel egymilliós bővülést jelent másfél évtized alatt. A legfrissebb, 2025 végi adatok szerint a foglalkoztatottak száma továbbra is 4,6-4,7 millió fő körül alakul, vagyis a szint tartósan jóval a válság utáni évek fölött stabilizálódott.
De mi is volt a pontos vállalás?
Létrejött a NER
A 2010-es kormányváltást követően létrehozták a Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER), ami az Orbán-kormány által meghirdetett politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedés – leegyszerűsítve ez a határon innen és túl élő magyarok összefogására, a nemzeti érdekek érvényesítésére és egy új társadalmi szerződésre épült. Célja a politikai stabilitás, a munkaalapú társadalom megteremtése és a nemzeti egység biztosítása.
2010 májusában pedig már a parlament előtt volt az Orbán Viktor által aláírt Nemzeti Együttműködés Programja, amiben feketén fehéren ott áll a vállalás:
„a cél olyan gazdaságpolitika bevezetése, amely elősegíti, hogy Magyarországon egy évtizeden belül egymillió új, adózó munkahely jöjjön létre”.
A programban az is szerepel, hogy „az egymillió új munkahelyet a Magyarországon működő vállalkozások teremtik meg”. Ahhoz, hogy a vállalkozások munkahelyet teremtsenek, bizalomra és kiszámítható gazdasági/politikai környezetre van szükség – olvasható a másfél évtizeddel ezelőtti ígéret.
Tehát a közmunkások, a közfoglalkoztatottak és a külföldön dolgozók nélkül szólt az ígéret.
Hiába a „szép számok”, a kép nem teljes a foglalkoztatás szerkezetének vizsgálata nélkül. A közfoglalkoztatási program 2011–2012 után gyors felfutásnak indult, és a csúcspontján – 2016–2017 környékén – 200–220 ezer fő is dolgozott közmunkásként. Ez érdemben hozzájárult a foglalkoztatottak számának növekedéséhez a válság utáni években. Azóta azonban a program súlya jelentősen csökkent: a Központi Statisztikai Hivatal gyorstájékoztatója szerint a 2025 decemberében a közfoglalkoztatottak száma már csak 78 ezer fő volt, ami töredéke a korábbi évek szintjének.
Hasonlóan fontos kérdés a külföldön dolgozók szerepe: a 2010-es években a kivándorlás és az ingázás is felerősödött, és a statisztikákban a külföldön dolgozó, de magyarországi háztartáshoz tartozó munkavállalók is megjelennek. A legfrissebb adatok szerint 2025 végén 108 ezer fő tartozott ebbe a kategóriába. Ez azt jelenti, hogy a teljes 4,6–4,7 milliós foglalkoztatotti létszámból nem mindenki a hazai elsődleges munkaerőpiacon dolgozik – a KSH szerint 2025 decemberében ott 4 millió 457 ezer fő volt alkalmazásban, ami 58 ezerrel elmaradt az egy évvel korábbitól.
Az eredeti vállalás tehát – miszerint magyar vállalkozások hoznak létre egymillió új munkahelyet – ebben a formában nem teljesült.
Mire volt mindez elég a régióban?
A foglakoztatási adatokat nézve uniós összevetésben a javulás nem vitatható az Eurostat adatai alapján. A 20–64 évesek foglalkoztatási rátája 2010-ben még jóval az EU-átlag alatt volt, Magyarország a sereghajtók közé tartozott. 2024-re azonban a mutató 81,1 százalékra emelkedett, miközben az Európai Unió átlaga 75,8 százalék volt. Vagyis
Magyarország nemcsak felzárkózott, hanem stabilan az uniós átlag fölé is került.
Százalékpontos javulásban Magyarország 2010 óta az EU egyik legnagyobb előrelépését mutatta fel a vizsgált időszakban: a foglalkoztatási ráta több mint 15 százalékponttal emelkedett, ami uniós összevetésben is kiemelkedő ütemű felzárkózást jelent.
Régiós összehasonlításban a kép szintén erős: a visegrádi országok közül Csehország továbbra is az élen van, de Magyarország 2024-ben már közvetlenül mögötte, a régió második helyén állt a foglalkoztatási rátát tekintve. Lengyelország és Szlovákia szintén javított az elmúlt másfél évtizedben, de a magyar mutató 2024-re meghaladta az övéket.
Összességében tehát a 2010-ben kitűzött cél nemcsak abszolút számban hozott látványos növekedést, hanem uniós és régiós összevetésben is érdemi pozíciójavulást eredményezett. A felzárkózás megtörtént, még ha az egymilliós vállalás nem is teljesült – a kérdés innentől inkább az, hogy ez a szint mennyire fenntartható a következő évek gazdasági kihívásai mellett.