Nyári Krisztián arra vállalkozott, hogy bemutassa, hogyan vált néhány generáció alatt nyaralóhellyé és a magyar identitás részévé a Balaton, továbbá hogyan úszta meg a tó, hogy lecsapolják?

Az előadó sorra vette a klasszikus magyar ételeket – gulyás, halászlé, túrós csusza – és az országunkra olyan jellemző helyszíneket, amelyeket a magyar identitás részének tart. Ilyen a Balaton is. Mindezekben az a közös, hogy mindegyiket a XIX. században találták ki, akárcsak a magyar irodalmi nyelvet, a magyar zenét – írja a likebalaton.hu.

„Ez a század a kitalált magyar hagyomány és a megkomponált magyar identitás százada volt. De hogy lehet kitalálni egy kultúrtájat? Hiszen az Alföld és a Balaton mindig is volt. Volt, csak éppen nem vették észre. A magyar kulturális kódrendszerben általános igazság, hogy az Alföld szép és a szabadság érzetét kelti. De ezt a percepciót a XIX. század találta ki. Egyrészt fizikailag, amikor az Alföldet közlekedésre és gazdálkodásra alkalmas területté tették. Másrészt szellemileg, hiszen Petőfi által tanultuk meg, hogy az Alföld szép” – kezdte előadását Nyári Krisztián.

A magyar tenger elnevezés Kazinczy Ferenctől származik, aki a Magyarország geografikája című művében először hívta így a Balatont 1775-ben. A tó felfedezőinek sorában a legfontosabb figura a keszthelyi kötődésű Festetics György, aki 1801-ben megalapította a városban Európa első, felsőfokú mezőgazdasági intézményét,  költőversenyt szervezett és megteremtette a balatoni hajózást, közel negyven hajóval. 

Kis híján lecsapolták a „gyilkos állóvizet”

A tó körül élő lakosság kezdetben a lecsapolást támogatta, a reformkor azonban mindent megváltoztatott. A XIX. század első felében a környéken lakók véleménye az volt, hogy a tó egészségtelen, gőz bűzölög belőle: egyfajta gyilkos állóvíznek tartották.

A reformkorban azonban Balatonfüred vált az egyik legfontosabb találkozási ponttá a kulturális élet szereplői számára, valamint felfedezték a gyógyvizek jótékony hatásait (füredi savanyú víz) is. A tóban való fürdőzés még akkor sem volt opcionális, hiszen a reformkor kezdetén szinte senki sem tudott úszni.

Elindultak a tárgyalások a földtulajdonosokkal és a vízszintszabályozás győzött a lecsapolással szemben.

Kossuth Lajos 1842-ben Balatonfüreden vetette papírra elképzeléseit, amelyben a balatoni hajózás fejlesztését sürgette. Gróf Széchenyi István a gazdasági potenciál mellett szépséget is látott a tóban. A legnagyobb magyar egyszerre volt lecsapolás- szabályozás- és nyaralóhely-párti. A leginkább lényegesnek azt tartotta, hogy kiépüljön egy hajózható csatorna a Balaton és a Duna között. A déli partot Széchenyi is megszüntette volna.

Kép: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum

A Duna megmentette a Balatont

1847-ben a rendszeres balatoni hajójáratok már kilenc kikötőben köthettek ki. Ez élénkítőleg hatott a parti településekre is, így a lakosok már nem járultak hozzá a lecsapoláshoz. A Balaton mai alakja egy vasútmérnöki bakinak köszönhető – jegyezte előadását Nyári Krisztián.

Ekkor kezdődött a Pest-Budát Nagykanizsával összekötő vasút építése. A mérnökök a tervezésnél és a kivitelezésnél nagyot hibáztak, így történt, hogy ártérre épült a vasútvonal első szakasza és az emelkedő vízszint a már elkészült pályaszakaszt többször megrongálta. 1862-ben a tavaszi jégzajlás helyenként kétméteres torlaszokat emelt, és elakadt a vasúti forgalom.

A vasutat elbontani nem lehetett, mert az túlságosan költséges lett volna, ezért úgy döntöttek, hogy csökkentik a Balaton vízszintjét. A lecsapolás mellett azonban az állandó vízszint biztosítására is szükség volt. Erre a Sió-csatorna volt a legalkalmasabb, amelynek a zalaiak egyáltalán nem örültek.

A Balaton vízszintjének szabályozását a Sió-zsilip 1863-as megnyitásával megoldották úgy, hogy a vasút érdekeit is figyelembe vették. A vízszint ekkor csökkent 95 centimétert, és alakult ki a ma ismert formája. Ehhez igazították az épített partfalakat és a strandokat, valamint ennek köszönhetően épülhetett ki a déli part is.