Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Optimista előrejelzések szerint a világgazdasági krízisből Amerika kilábalt, és némi cikluskéséssel Európában is hamarosan elérhetjük a gödör alját, ezt követően pedig indulhat a várt fellendülés. Mindez főleg a jegybanki akcióknak volt köszönhető, amelyek célja egy általános és globális visszaesés (depresszió) elkerülése volt, és ezt a célt valóban sikerült elérni. Ám a nagy kérdés az, hogy a fejlett országok átállnak-e a tartós növekedési pályára, ha kifutnak a jegybankok rendkívüli intézkedései, vagy a magán (pénzügyi és termelői szektor) tartósan rászokott az állami mankókra, ellehetetlenítve a monetáris kondíciók egyébként előbb utóbb elkerülhetetlen normalizálását.
A kérdés más formában is feltehető: képessé vált-e a magánszektor külső forrástámogatás nélkül is növekedni, van-e kellő bizalom a rendszerben, hogy ismét beinduljon a hitelezés és a vállalatok a hosszú távú piacszerzési stratégiát dolgozzanak ki. A pesszimisták szerint bár a profitkilátások helyreálltak, ám a bizonytalanság miatt fenntartható üzleti stratégiákat egyelőre kevesen tudtak kialakítani, ami könnyen a mostani felívelő ciklus lerövidüléséhez, és ismételt állami közbeavatkozáshoz vezethet.
Ami valószínű, hogy a kényszerű adósságleépítések miatt az állami szerepvállalás a közeljövőben aligha növelhető, vagyis a következő ciklusban a vállalati szektornak kellene támogatnia az államháztartási alkalmazkodást, nem pedig fordítva. Mindez csak növeli a fent feltett kérdés súlyát.
Jön a megakrízis?
Ha nem javul a bizalom, akkor valóban menedzselhetetlenné válhat a következő válság és könnyen beállhat a róka fogta csuka állapot. Vagyis nem csupán fenntarthatósági kérdésről van szó, hanem a pillanatnyi nyugalmi állapotot egy \"megakrízis\" szakíthatja meg, amiben minden gazdasági szereplő saját korábbi rövid távú alkalmazkodási stratégiájának válhat a foglyává, ezért minél előbb szükség van a stratégiaváltásra a prociklikus alkalmazkodásról az anticiklikus tervezésre. A prociklikus alkalmazkodást a bizonytalanság szülte rövid távú stratégiát, míg az anticiklikus fejlesztéseket a hosszú távú tervezhetőség ösztönzi.
E szempontból minden gazdasági szereplő viselkedése meghatározó lesz a következő időszakban, különösen az államé és a vállalatoké, de nem utolsó sorban a lakosságé. A fenntarthatósági szempontok között a legfontosabb a növekedésből származó nyereség eloszlása a gazdaságban. Társadalompolitikai tétel szerint ugyanis, minél szélesebb körben terjed szét a társadalmi munka haszna, annál stabilabb a növekedési pálya, hiszen a vállalatok a nyereségüket visszaforgatják beruházások és munkaerő fölvételen keresztül, ami után nagyobb adóbevételhez jut az állam, és több megrendeléssel tudja a piacbővülést támogatni, ami a vállalati nyereségesség alapvető szükséglete.
A tankönyvi tétel a valóságban ritkán érvényesül, amiért elsősorban a gazdasági szereplők eltérő várakozásaikból következő eltérő alkalmazkodási stratégiáik a felelősek. Ha a gazdaságpolitika a hosszú távú fenntartható növekedést célozza, muszáj megérteni ezeknek a stratégiáknak a logikáját, ugyanis befolyásolni leginkább ezt képes.
A cégek miatt van minden
Bár a mostani krízisért az eladósodó államot szokás hibáztatni, úgy tűnik a fő \"ludas\" a vállalati szféra alkalmazkodása. A legtöbb gazdasági mutató szerint a válságból történő kilábalásnak elsősorban nem a megtakarító lakosság és a keresletet teremtő állam, hanem a nyereségért versengő vállalatok voltak eddig a haszonélvezői. Ebből persze a jövedelemmel rendelkező rétegek ki tudták venni részüket, hiszen az elmúlt 9 hónapban töretlenül lehetett árfolyamnyereséget elkönyvelni az amerikai részvénypiacokon, ami mögött két tényező állt: az olcsó forrásköltség miatt megugró kockázatvállalási kedv, illetve a vállalati profitrések szélesedése.
Az olcsó forrást a jegybankok teremtették elő a mennyiségi lazítás keretében történelmi mélybe szorított tőkeköltségekkel, míg a vállalati nyereségesség a költségkontrollnak, elsősorban a bér- és munkaerő költségének leszorításában volt tetten érhető. Az olcsó forrással sikerült mesterségesen árfelhajtó erőt generálni, vagyis elkerülhetővé vált a deflációs csapda, ami szintén a vállalatok profitszerzése szempontjából fontos, hiszen ha piacbővülés nem is, általános áremelésekkel realizálható egy szélesebb árrés. Gyakorlatilag a mesterségesen generált infláció és az alacsony kamatok együttese teszi látszatnyereségessé az amerikai vállalatokat, amelyek példátlan méretű készpénzállományt halmoztak föl 2009 óta.
Rossz a vállalati alkalmazkodás
A vállalatok nyereségüket nem a klasszikus tankönyvi minta alapján forgatják vissza a gazdaságba, nem a tőkeberuházásokra és a munkabérekre fordítják pénzüket, hanem - önbeteljesítő folyamatot generálva - újabb válságra készülnek, ezért saját tőkeerejüket igyekeznek megerősíteni. Erre kétféle módszert alkalmaznak: koncentrálják a tulajdonosi kört saját részvény-vásárlási programokon keresztül, illetve mivel a jegybanki források miatt a válságban nem esett akkorát a profitráta, hogy a gyengébb cégek kikerüljenek a piacról, a vállalatok maguk kezdenek felvásárlásokba, vagyis erőltetik a piactisztulást. Mindkét programnak komoly a készpénzigénye, így az amerikai cégeknél felhalmozott hatalmas cashflow többnyire ide áramlik.
Válságból válságba jutunk
A folyamat önbeteljesítő módon generálhat újabb válságot azáltal, hogy a rövid távú profitstratégiát helyezi előtérbe a hosszú távú fejlesztési stratégiával szemben. Az utóbbi lényege, hogy a piaci versenyben a pozíció megtartásához nem a felvásárlást, hanem a termeléshez szükséges beruházásokat eszközli a vállalat. A rosszul megválasztott stratégiáért csak részben hibáztatható a magánszféra, hiszen erre sarkallnak az inflációs politikával a monetáris és fiskális döntések, amelyek a rövidtávú profitrealizálást lehetővé teszik, de hosszabb távon súlyos bizonytalanságot keltenek.
A folyamatot szerkezeti elemek is erősítik, hiszen akár fúziókon és felvásárlásokon keresztüli piaci konszolidáció, akár a beruházások által eszközölt technológiai fejlődés a bérköltségek leszorításához vezet, ezért ez a folyamat nehezen megfordítható egy erősen versengő vállalati szektorban, ahol erős a nyomás a cashflow visszaáramoltatására.
Mindennek hatásaként a nemzeti össztermék növekedési üteme magasabb, mint a nominális kamatszint, ami alapvetően segíti az eladósodó állam alkalmazkodását. Viszont hiányzik a foglalkoztatási fellendülés, és az ebből származó adóbevétel, valamint a bérkiáramláson keresztüli vásárlóerő, amelyek alapvető elemei egyébként az állami fiskális konszolidációnak, illetve a vállalati szféra alkalmazkodásának.
Az államok rontanak a helyzeten
A vállalati alkalmazkodás hiányát csak erősíti, hogy a kormányok nem elsősorban keresletet teremtenek, hanem a forrásköltségek leszorításával a piacra történő belépést könnyítik meg a vállalatok számára, amivel párhuzamosan életben tartanak olyan nem hatékonyan működő cégeket, amelyeket a válság természetes tisztító ereje kiszorított volna. Ezáltal még intenzívebbé válik a túltelítettségtől szenvedő piaci verseny, ami viszont lenyomja az árakat, és erodálja a profitot. Mindez a cégek egyre nagyobb hányadát szorítja a nem hatékony hanem mesterségesen életben tartott működésre.
A piaci verseny növekvő intenzitása készteti tehát arra a vállalatokat, hogy saját piaci erejük romlására számítsanak hosszú távon, ami miatt csökken a beruházási és munkaerő felvételi hajlandóságuk. A befektetések pozitív hatása csak a \"bizonytalan\" hosszútávon jelentkezik, viszont a piaci verseny rövidtávon élesedik, marad tehát a költségkontrollra alapozott alkalmazkodás, és egymás kiszorítása a piacról. Emiatt a kényszerű felvásárlási láz, hiszen a piaci részesedés az intenzív versenyben szűkül, amit ellensúlyozni nem tudnak a hosszú távú fejlesztésekkel (tőkeberuházásokkal). Az állami (jegybanki és kormányzati) politika tehát azért elhibázott, mert a vállalatokat rossz - rövid távú - alkalmazkodásra készteti, az alacsony forrásköltségekkel megkönnyíti a piaci belépést, miközben akadályozza a nem hatékony vállalatok kirostálódását.
Ez a folyamat régóta tart, és megmutatkozik a bruttó hazai össztermék szerkezetváltozásában, ahol a vállalati nyereséghányad a GDP-n belül soha nem látott szintre nőtt, míg a munkabérek és a beruházások GDP-hányadosa folyamatosan teret veszít. Ez pedig felveti a fenntarthatósági kérdést.
Jókora a csapdahelyzet
Ehhez jön még, hogy a lakossági vásárlóerő csökkenésével párhuzamosan az államnak kell pótolnia a kieső keresletet. A folyamat eredménye pedig, hogy a vállalati készpénzállomány felhalmozásával párhuzamosan az állam eladósodik. Ugyanannak az éremnek a két fele a szuverén adósságkrízis és a hatalmas vállalati készpénzállomány: az előbbi erején felül már nem képes keresletet generálni, az utóbbi pedig a hosszú távú kockázatok miatt nem tudja tőkeberuházásokra fordítani a cashflowt. Ennek a folyamatnak az eredménye a fejlett világot sújtó példátlan mértékű strukturális munkanélküliség.
És mi lehet a kiút?
Az államháztartás rendbetételének több módozata is létezik. A cél egy olyan típusú államháztartási reform, amely egyszerre támogatja a vállalatok \"jó\" alkalmazkodását, tehát serkenti a beruházási kedvet, amelynek hatásaként nőhet a foglalkoztatottak száma, emelkedhet a bérhányad, ezzel pedig nőhet az állam bevételi bázisa. Vagyis ugyanahhoz a folyamathoz jutunk vissza: az államháztartási konszolidáció sikeréhez.
Az államháztartás rendbetétele ma valamennyi fejlett országban napirenden van - legkésőbb de bizonyosan az Egyesült Államokban is napirendre kerül. Technikai értelemben a konszolidációt a költségvetés kiadási és bevételi oldalára összpontosító reformok összetétele határozza meg. A kiadási oldali reformot a köznyelv megszorításnak hív, míg van a bevételi oldalt átalakító politika. A szerkezet két oldala eltérő idősíkban hozza a hosszá fűzött reményeket, ami alapvetően határozza meg a döntéshozók választási stratégiáját. A kiadás oldali reform ugyanis azonnal jelentkezik, tehát a rövidtávú elemek a hangsúlyosak, míg a bevételi oldal hosszabb távon és áttételesen működik.
Jöjjön a kamatemelés?
Konklúzióm az, hogy a bevételi oldal átalakításával, elsősorban egy széles adóbázis, a tőke és magas jövedelmek, illetve a vállalati nyereség megadóztatásával hosszú távon minden szegmensben pozitív hatás érhető el. A legfontosabb, hogy a vállalatok nyereségességét a piacnak kell megszűrnie, nem pedig mesterséges jegybanki programoknak. A hatékonytalan vállalatok kiesésével természetes módon tud stabilizálódni a profitabilitás, ami a vállalati bizalom hosszú távú helyreállításának feltétele. A megtermelt készpénzből így nagyobb hányad kerülhet a beruházásokra és a bérre, kisebb lesz a nyomás a költségkontrollra, vagyis a vállalatok a nemzetgazdaságba tudják visszaforgatni nyereségüket.
Mindezzel javulna a foglalkoztatási ráta, nőne az állami bevétel, és eredményes vállalati verseny alakulhatna ki. Fontos cél, hogy a hosszú távú tervezhetőséghez stabil inflációs várakozások társuljanak, amihez drágítani kell a tőkeköltségeket. Ekkor a vállalatok sem a rövid távú gyors nyereség reményében fektetik be pénzüket (fordítják saját, vagy a vetélytárs részvényeinek felvásárlására), hanem tőkeberuházásokra állnának át. A kiút tehát a mainál célzottabb ám szélesebb körű adórezsim, emellé pedig sokkal szigorúbb monetáris politika kell, amely elkezdi kiszívni a felesleges forrásokat a piacról, és fokozatosan de megkezdi a kamatok emelését.
