Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Május után júniusban is kiábrándító volt a hivatalos havi foglalkoztatottsági adat: míg az év elején jellemzően 200 ezer feletti tempóban bővült a munkahelyek száma, addig az utóbbi hónapokban a növekedés stabilan százezer alá zuhant, a munkanélküliségi ráta pedig beragadt 8,2 százalékon. A közgazdászok több rövidebb távú tényezővel próbálják magyarázni a kifulladást − ilyen a külső konjunktúra visszaesése, a felvételek előrehozatala az enyhe tél miatt, illetve a lakossági hitelfizetés miatt gyenge fogyasztási kilátások −, és hasonlóan élénk a vita arról, hogy milyen hosszú távon ható tényezők miatt gyengébb az amerikai foglalkoztatottság a történtelmi átlagnál. A strukturális tényezőket kárhoztatók szerint lenne igény új munkaerőre, ám az amerikai munkakeresők vagy nem elég iskolázottak, vagy nem elég mozgékonyak földrajzi értelemben. Mások szerint azonban a strukturális probléma néhány szektorra korlátozódik − például az építőiparra −, a gazdaság többi részében jóval nagyobb súlyt képviselnek a ciklikus tényezők, azon belül is a kereslet általános hiánya. A cégek arra számítanak, hogy nem lesz, aki megvegye a termékeiket, ezért elhalasztják beruházásaikat, ami miatt még kevesebben dolgoznak, és még gyengébb lesz a fogyasztás.
Kiemelt szerepe van a munkaerőpiac gyengeségében az államnak és a költségvetési politikának. Az első Obama-féle stimulus kifutása, 2010 eleje óta közel félmillió szövetségi, állami és önkormányzati állás szűnt meg, miközben a magánszektor 4,3 millió új munkahelyet hozott létre; a legaktívabban egyébként az állítólagosan a nagy államot kedvelő elnök által ellenőrzött szövetségi kormányzat építette le a munkahelyeket. Ha a kongresszus nem kényszeríti fogyókúrára az államot, akkor akár egy százalékponttal is kedvezőbb lehetne a munkanélküliségi ráta. Paul Krugman, Jospeh Stigliz és más közgazdászok szerint az állam felelőssége lenne, hogy a visszaesés − különösen a hitelállományok leépítése − idején fiskális eszközökkel segítsen a munkaerőpiacon, ugyanis egyedül az állam képes arra, hogy a visszaesés idején is fizessen (különösen abban az esetben, ha a világ legfontosabb devizáját nyomtatja). A jelek szerint jó néhány Fed-kormányzó is a kormányra várna, hiszen a legújabb monetáris élénkítéstől többen azért ódzkodnak, mert annak jóval kisebb lesz a hatékonysága, mint az állami keresletélénkítő programoknak lehetnének.
