Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyre több megfigyelő beszél arról, hogy az Egyesült Államok és az eurózóna gazdasága elkapja a \"japán betegséget\", tehát abba a gazdasági zsákutcába tart, amelyben Japán az 1980-as évek vége óta vergődik. A japán betegséget közgazdászok szerint a következő tünetek jellemzik: egy hosszabb gazdasági növekedési periódus után kifulladnak a bővülési lehetőségek, így leáll a GDP-növekedés, hitelbuborékok pukkannak ki és enyhe defláció bontakozik ki. A kormány költségvetésből finanszírozott, illetve monetáris élénkítéssel, valamint a veszteséges bankok életben tartásával próbál válaszolni a lendületvesztésre, hiába, hiszen a munkaerő- és az ingatlanpiacot nem tudja talpra állítani, és az adósságállomány folyamatosan növekszik. Számos elemző és közgazdász − többek között Kenneth Rogoff és Paul Krugman − szerint a növekedési lehetőségek kifulladásával ez a kellemetlen, lassú zsugorodással járó makrogazdasági út áll az eurózóna és Egyesült Államok előtt is.
A Napi Gazdaságnak nyilatkozó elemzők azonban óva intenek attól, hogy túl messzire futtassuk az analógiát. Sarkadi-Szabó Kornél szerint Japán a kilencvenes években minden problémája ellenére lényegesen jobb helyzetben volt, mint ma a fejlett nyugati országok: a rendkívül magas belső megtakarításokból finanszírozni tudták az államadósságot − ez a mai Egyesült Államokról nem mondható el − és a kilencvenes évek általános gazdasági konjunktúrája miatt az erős jen ellenére versenyképesek tudtak maradni a japán exportvállalatok és kompenzálták a kieső belső fogyasztást. Duronelly Péter szerint fontos különbség továbbá, hogy a japán társadalom sokkal zártabb, statikusabb és tekintélyelvűbb, mint az Egyesült Államoké vagy az európai országoké.
