Annak ellenére, hogy még sokkal jelentősebb az Egyesült Államok hadserege technikai fölénye most, mint az első Öböl-háború idején volt, nincs tömeges megfutamodás, megadás: az irakiak ahelyett, hogy megragadnák az alkalmat és szembefordulnának tömeggyilkos diktátorukkal vagy legalább virággal köszöntenék a felszabadítókat, szembeszállnak velük. És ha nem tesznek katonai szempontból ostoba lépéseket, például kísérletet területek visszafoglalására, hanem beássák magukat a nagyvárosokban, kiszámíthatatlan, hogy meddig húzódhat el a háború. Ha pedig elhúzódik, akkor nemcsak az áldozatok száma fog jelentősen megnőni, de az olaj ára is. A drága olaj pedig legalább akkora csapást jelent a világgazdaságra, mint a hosszú háború az Egyesült Államok presztízsére.
Az USA tekintélyének az se tesz jót, hogy máris osztogatja az iraki újjáépítés szerződéseit a hazai vállalatoknak, és sem az ENSZ, sem a háború bírálói előtt nem akarja megnyitni az iraki újjáépítési piacot. Ez ugyanis erősíteni látszik azon vádak jogosságát, hogy George W. Bush Amerika új imperialista korszakát nyitotta meg a háborúval, amelyben klasszikus elődjeihez hasonlóan kész gátlástalanul és akár erőszakkal is érvényesíteni az Egyesült Államok gazdasági érdekeit. Amelyek pedig nem is olyan egyértelműek, ahogy ezt a szenátus döntése is mutatta, amellyel a felére vette vissza Bush tervezett adócsökkentésének összegét. Az iraki háborút követő helyreállítás ugyanis várhatóan rendkívül költséges lesz, annyira, hogy annak finanszírozása még az amerikai gazdaság lehetőségeit is meghaladhatja. Persze ott lesz az iraki olaj, de a csapokat csak óvatosan lehet kinyitni, mert az olaj ára a túltermelés legparányibb jelére a mélybe zuhan.
Ha az Egyesült Államok valóban egy új világrend építését kezdte meg a iraki háborúval, az ENSZ-szel és a vezető európai kontinentális hatalmakkal való szembefordulással, akkor sokba kerülhet még nekünk ez a legszebb, legújabb világ.
