A profi sportágak versenynaptára egyre zsúfoltabbá válik, a sportolók terhelése folyamatosan nő. A labdarúgásban és a teniszben különösen jól látszik, hogy a szakszövetségek nem ritkán a bevételek maximalizálását helyezik előtérbe, miközben a játékosok regenerálódására és hosszú távú egészségére kevesebb figyelem jut. A hétvégi mérkőzések, a nemzetközi tornák és az újonnan bevezetett versenysorozatok összeadódó terhe így sok esetben a fizikai és mentális kimerüléshez vezet.
A versenynaptárak túlzsúfoltsága nem csupán a teljesítményt befolyásolja, hanem a sportág fenntarthatóságát is. A játékosok gyakran kontinensek között ingáznak, a regenerációra rendelkezésre álló idő pedig korlátozott, eközben a szövetségek pénzügyi haszna nő, miközben a sportolók fizikai terhelése és sérüléskockázata emelkedik.
Ez a dinamika egyre több szakértő és érintett szerint kérdéseket vet fel a sportági irányítás prioritásairól. A túlzsúfolt versenynaptár hosszú távon nemcsak a teljesítményt, hanem a játékosok motivációját és a sportág társadalmi megítélését is érinti, így a profitmaximalizálás és a versenyzők egészségének összeegyeztetése kulcskérdés a sport gazdasági fenntarthatóságában.
Ömlik a reklámbevétel, csökken a pihenőidő
A labdarúgás gazdasági modellje az elmúlt évtizedben alapvetően átalakult, a versenyek számának növekedése és a globális média- és közvetítési jogok értékének emelkedése átalakította a szezon szerkezetét. Egy tipikus topbajnokságban, például az angol Premier League-ben egy klub 38 bajnoki mérkőzést játszik egy szezonban – ez önmagában is jelentős terhelést jelent a játékosok számára. Ehhez jönnek még a hazai kupák, nemzetközi kupasorozatok (Bajnokok Ligája, Európa-liga stb.) és a válogatott mérkőzések, amelyek
együttesen egy elit klubnál akár 50–60 mérkőzésre vagy többre is rúghatnak egy szezonban a legsikeresebb csapatoknál.
Ezt a versenynaptári nyomást tovább növeli a FIFA új klubtorna-koncepciója, a FIFA Club World Cup, amelyet 2025-ben egy bővített, 32 csapatos formátumban rendeztek meg az Egyesült Államokban. Bár a szervezet nagyjából 2,7 milliárd nézőt regisztrált világszerte a közvetítések és digitális platformok aggregált adatai alapján, a valós nézői elköteleződés terén e számok sok szakértő szerint meglehetősen túlzó statisztikákat tükröznek, amelyek nem feltétlenül jelzik a tényleges egyedi közönségszámot. Stadionszinten a mérkőzések látogatottsága vegyes képet mutatott: a csoportkör mérkőzései átlagosan 30–40 ezer nézőt vonzottak egyes helyszíneken, miközben néhány kisebb mérkőzésen az üres helyek aránya magas maradt.
A gazdasági haszon a szervezők oldalán kézzelfogható, többek között a televíziós jogdíjak és a klubok számára kifizetett jutalmak révén: egyes klubok több tíz millió eurót is kereshettek pusztán a részvétel és eredmények alapján, míg a FIFA számára a torna további médiabevételeket és globális láthatóságot biztosított. Ugyanakkor a játékosok és szakszervezetek részéről egyre gyakrabban fogalmazódik meg kritika amiatt, hogy a versenynaptár túltelítődése – beleértve a klubvilágbajnokságot, a bajnokságokat, a kupákat és a válogatott selejtezőit – túlzott terhelést ró az sportolókra, miközben a nyári pihenők és regenerációs idők rövidülnek.
Huszonkilenc országon keresztül kell keresztülrepkedni
A tenisz versenynaptára az elmúlt években jelentősen kitolódott, ami a sport gazdasági modelljének egyre erősebb elüzletiesedését tükrözi. A 2026-os férfi ATP Tour naptár például 59 versenyt tartalmaz 29 országban, beleértve kilenc Masters 1000-es tornát, tizenhat ATP 500-at és huszonkilenc ATP 250-et, továbbá a szezon végén esedékes ATP Finals és egyéb csapatversenyeket is. Ez a tour-struktúra lehetőséget ad a közvetítési jogok és a jegybevételek maximalizálására, ugyanakkor a játékosok számára rendkívül hosszú versenyidőszakot eredményez – sokszor december végétől november végéig tart a szezon, alig hagyva valódi regenerációs időt a versenyzőknek.
A naptár túlzsúfoltsága komoly kritikát váltott ki a játékosok körében. Világranglistás teniszezők, köztük az élmezőny tagjai, úgy fogalmaznak, hogy az év közel 11 hónapos időtartama, a kötelező események sora és a kontinensek közti folyamatos utazás „impossible”, azaz szinte tarthatatlan terhelést jelent. Ugyanaz a helyzet a női, azaz WTA-naptárral is, többen nyíltan a jelenlegi rendszer „őrületének” nevezték a versenynaptárt, és jelezték, hogy saját egészségük érdekében akár kötelező eseményeket is kihagyhatnak.
A teniszben ugyanis pénzbüntetés jár azért, ha valaki kihagy egy kötelező versenyt.
A kritikák szerint az ATP és a WTA több verseny és nagyobb rajongói elköteleződés érdekében létrehozott versenysorozatai nem csupán fizikai, hanem mentális terhelést is jelentenek, miközben a sport ipari bevételei bővülnek – a játékosoké viszont nem.
Szakadt Achilles, milliós károk
A Howden Insrurance jelentése szerint Európa top5 futball bajnokságaiban (angol, spanyol, olasz, német, francia)
az elmúlt öt szezonban 22 596 sérülés történt, ez pedig mintegy 37 százalékkal több, mint amit a 2020/21-es szezonban regisztráltak. Ez a közel 23 ezer sérülés 3,42 milliárd euróba került a kluboknak.
A Premier League önmagában a sérülések közel egynegyedét adja, a klubok több mint 1,15 milliárd eurót fizettek ki a pályán kívülre került játékosok fizetésére és/vagy rehabilitációjára.
Ezzel szemben az UEFA 2026 februárjában közzétett hivatalos pénzügyi jelentése alapján a 2024–2025-ös szezonban a szervezet bevételei elérték az 5,014 milliárd eurót. Ez abszolút rekordnak számít az olyan évek között, amikor nem rendeztek férfi Európa-bajnokságot.
A labdarúgásban a szervezetek bevételei tehát évtizedes növekedést mutatnak, miközben a versenynaptár bővülése objektív munkaterhelés-növekedést okoz, ami nemcsak több mérkőzést jelent, hanem sérülési költségeket és kockázatokat is növel.
A tenisznél a bevételi alapok szintén nőnek, mind a médiában, mind versenybevételekben és partneri szerződésekben, de ezt a növekedést nem feltétlenül érzik a játékosok azonos arányban – különösen az alacsonyabban rangsorolt versenyzők.
Bár a teniszben nem fellelhetők olyan hivatalosan dokumentált adatok a sérülésekről, mint a labdarúgásban, 2025-ben egyértelműen lehetett látni, hogy a versenyzők elérték teljesítőképességük határát. A teniszezők vagy el sem indulnak egyes tornákon – vállalva ezzel a pénzbüntetést –, vagy annyira széthajtják magukat a versenyek során, hogy kénytelenek feladni a mérkőzéseket. Igaz ez az alacsonyabban rangsorolt játékosokra és a top szinten lévőkre is. Tavaly például súlyos sérülést szenvedett a szezon vége felé az a Holger Rune, akinek az Achillese szakadt el, de már most év elején sem bírta a ausztrál hőségben a terhelést Jannick Sinner vagy Carlos Alcaraz, akik görccsel játszottak végig egy-egy meccset.
Verik az asztalt a szakszervezetek
A játékosok és szakszervezetek egyre határozottabban hívják fel a figyelmet arra, hogy a túlzsúfolt versenynaptár nem csupán elméleti probléma, hanem valós egészségügyi és karrierkockázatokat rejt. A labdarúgásban a FIFPRO, a PFA és más játékos-szakszervezetek jogi lépéseket is indítottak azzal érvelve, hogy a FIFA és más versenyszervezők egyoldalúan alakítják a naptárt a kereskedelmi érdekek javára, miközben figyelmen kívül hagyják a játékosok regenerációs szükségleteit és pihenőidejét.
A tenisz világában a helyzet szerkezetében eltérő, de nem kevésbé feszült. A Professional Tennis Players’ Association (PTPA), amelyet többek között Novak Djokovic is sokáig vezetett,
antitröszt-keresetet indított az ATP, WTA és más szervezetek ellen, részben éppen a versenynaptár zsúfoltsága és a játékosok korlátozott beleszólása miatt.
A PTPA szerint a tenisztorna-struktúra jelenleg a szervezetek monopolisztikus kontrollját tükrözi, amely nem feltétlenül szolgálja a versenyzők érdekeit és hosszú távú egészségét.
A kérdés tehát nem az, hogy nőnek-e a bevételek – mert nőnek –, hanem az, hogy a sportági irányítás képes-e a bevételnövekedést úgy strukturálni, hogy az ne a játékosok fizikai tőkéjének felélésével történjen. Ha nem, a rendszer hosszú távon saját legfontosabb erőforrását kockáztatja.