Az Oxford Egyetem professzora a Népszavában úgy fogalmazott,
a magyar infláció az EU-s átlag kétszerese marad még akkor is, ha „egy számjegyűvé
válik” az év végére, hiszen az EU átlaga már most is 5 százalék közelében van.
Van tehát, és lesz is erős infláció, amellyel még a favágó
Orbán Viktor sem tud megbirkózni, és lesz gazdasági stagnálás is, hiszen a
forint védelméhez szükséges kamatokat a gyenge termelékenységtől szenvedő honi
gazdaság nem tudja kitermelni.
Hol a kiút?
Tizenhárom év kormányzás után a Fidesz rájött, a lehető
legrosszabb válasszal reagál, arra, hogy fizetőképes kereslet nélkül nincs
gazdasági növekedés, és annak kiegészítése a legkülönbözőbb növekedést ösztönző
ad hoc programokkal inkább az inflációt, a költségvetés egyensúlytalanságát, mintsem a
nemzetgazdaságot serkentik.
Nem veszik tudomásul az immár sok éves
tapasztalatot, hogy a felemelt nyugdíjat és a megemelt fizetéseket az infláció
hónapokon belül felemészti. A megemelt fizetéseket a munkaadók megemelt árakkal
ellensúlyozzák, ami aztán a nyugdíjasok vásárlóerejét is visszalöki a korábbi
szintre.
Nem több nyugdíjra és fizetésre, hanem sokkal kevesebb
elvonásra van szükség, a csökkentett elvonást pedig a tőke fokozottabb
terhelésével kell kompenzálni. Jelenleg a magyar munkavállaló a nemzeti jövedelemből 42-44
százalék erejéig részesül, szemben a tőke 56-58 százalékos részével.
A reálkeresetek megerősítéséhez nem egy inflációt
gerjesztő bérkiáramlás, hanem a munka/tőke közötti arány rendbetétele kell,
ahol a tőke profitrátája nem a munka kizsigereléséből, hanem az egyre magasabb,
jobb technológia fejlesztéséből, növekvő hatékonyságából fakad.
Programra fordítva:
- szükséges az adórendszer gyökeres átalakítása,
- az áfa kulcsainak csökkentése a jelenlegi szint felére,
- a meredeken progresszív személyi jövedelemadó visszavezetése,
- a társasági adó felemelése és a vészesen elburjánzott
adóelkerülés orvoslása. (Magyarország egyike a világgazdaság legnagyobb mértékű
adóelkerüléssel sújtott 20 országainak.) - a kiadási oldal megreformálása: a politikai indíttatású
kiadások helyett a nagyobb teljesítőképességgel bíró - tehát tanultabb,
képzettebb egészségesebb és összességében jobb életkörülmények között élő -
társadalomhoz vezető ráfordítások pártolása.
