Nem elromlott, de széthullik – Megszólaltak a betegek a magyar egészségügyről

Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!

Egy idős beteg fekszik egy kórházi osztályon. A hozzátartozó beszámolója szerint napokig nem kap megfelelő ápolást, a segítség késik, a sebek ellátatlanok, a személyzet túlterhelt vagy elérhetetlen.

Egy másik történetben egy daganatos beteg állapota órák alatt romlik, hőség – 42 Celsius-fok – van a kórteremben, a nővérhívóra senki nem reagál, peche van, mert pont Semmelweis-napon fekszik a kórházban, kevés a személyzet. A hozzátartozók szerint a folyadékpótlás és az alapvető felügyelet is akadozik.

Egy harmadik esetben egy szakrendelőben a bőrgyógyászatra három hónapra előre sincs szabad időpont, majd amikor a beteg időpont nélkül mégis besétál a szakrendelő bőrgyógyászatára, akkor azt tapasztalja, hogy üres a folyosó, és 10 percen belül behívják. A vizsgálat után kontrollra csak öt héttel később kap időpontot, egy péntek délutáni időpontra. A kontroll hetében azonban az EESZT-ben azt látta, hogy előzetes értesítés nélkül kedd reggelre helyezték át az időpontját, amikor dolgozik – nem véletlenül kérte az péntek délutáni időpontot. Végül a munkahelyén a főnöke elengedte a kedd reggeli időpontra is.

Nem mindegy a stílus...

Egy 61 éves nőbeteg vérvételi eredményei trombózisra utalnak. Állapota miatt nem állhatott lábra, lábait folyamatosan felpolcolva kellett volna tartania, vérhígítót kellett volna sürgősen kapnia. Bár a beteget lefektették, lábait senki nem polcolta fel, ezért néhány órával később a lánya a kórház folyosóján keresett egy raktárhelyiséget, ahonnan pokrócokat és párnákat szerzett, majd saját maga gondoskodott édesanyja megfelelő elhelyezéséről. A beteg azonban hétórás benntartózkodás után sem kapta meg a szükséges vérhígítót. A lánya megszólította a kijelölt kezelőorvost a folyosón, aki beszámolója szerint emelt hangon utasította el azzal, hogy „nincs ideje hozzátartozókkal cseverészni”. Amikor később ismét érdeklődni próbált édesanyja állapotáról és ellátásáról, ugyanezt a hangnemet tapasztalta.

A hozzátartozó elvesztette a türelmét. Mivel az eset még a hálapénz kivezetése előtti időszakban történt, indulatosan azt kérdezte az orvostól: „mennyi pénzt vár azért, hogy tájékoztatást adjon és ellássa a betegét? 20 ezer, 80 ezer vagy esetleg 200 ezer forintot”?

A családtag számon kérte, hogy tíz órányi várakozás után sem kapott érdemi információt édesanyja állapotáról és a tervezett kezelésről. Elmondása szerint az orvos ezt követően érezhetően hangnemet váltott, nyugodtan elmagyarázta a beteg állapotát, valamint intézkedett a szükséges vérhígító kezelés megkezdéséről.

Ez csak néhány történet a hazai egészségügyből. A szakdolgozók kevesen vannak, alacsony a fizetésük, egyes becslések szerint 35 ezer ápoló hiányzik a magyar ágyak mellől, a háziorvosi rendszer is kiürül, kórházi osztályokról orvosok garmadája távozik. Egyre inkább az látszik, hogy a rendszer leterhelt, amelyben a betegek és az ellátók is egyre szorosabb kényszerpályán mozognak.

Gyorsuló ütemben üresednek ki a praxisok

A legfrissebb adatok szerint 2018 és 2026 között látványosan nőtt a tartósan betöltetlen háziorvosi és házi gyermekorvosi praxisok száma. Míg 2018 végén még 334 ilyen körzet volt, 2026 közepére ez a szám 944-re emelkedett.

Ez azt jelenti, hogy alig néhány év alatt több mint megduplázódott az ellátatlan körzetek száma. Kunetz Zsombor orvos, egészségügyi elemző egy, az adatokat ismertető Facebook bejegyzésében arra hívta fel a figyelmet: a 2023-ban elindított ügyeleti reformot követő két évben 251-gyel nőtt a betöltetlen praxisok száma, miközben korábban hasonló mértékű növekedéshez közel négy év kellett.

Teameket a praxisokba

A magyar egészségügyi rendszer jövője nem a kórházakban, hanem az alapellátásban dől el – ezzel az üzenettel kezdte előadását Cserni István háziorvos, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Háziorvostan Tagozat tagja az IME konferenciáján.

A szakember szerint a háziorvosi rendszer ma már olyan strukturális problémákkal küzd, amelyek nem egyszerűen finanszírozási kérdések, hanem az egész ellátórendszer működését veszélyeztetik.

A számok önmagukért beszélnek. Magyarországon jelenleg több mint 6300 háziorvosi praxis működik, miközben a háziorvosi társadalom látványosan öregszik. Az előadásban ismertetett adatok szerint a több mint 5500 praktizáló háziorvos több mint fele már betöltötte a 60. életévét, 40 év alatti orvosból pedig alig hét százalék dolgozik a rendszerben. Ez azt jelenti, hogy a következő években várható nyugdíjazási hullámra nincs elegendő utánpótlás.

A humánerőforrás-hiány nem áll meg az orvosoknál. A háziorvosi praxisokban dolgozó mintegy 8200 szakdolgozó túlnyomó többsége középfokú végzettségű, diplomás ápolóból és emelt kompetenciájú szakemberből alig néhány száz dolgozik az alapellátásban. Egy háziorvosra átlagosan mindössze 1,17 szakdolgozó jut, miközben az OECD-országokban az ápoló-orvos arány ennek több mint kétszerese.A szakember nemcsak diagnózist állított fel, hanem reformjavaslatokat is ismertetett. Elképzelése szerint a jövő nem az egyszemélyes praxisoké, hanem a nagyobb, teamalapú rendelőké lehet, ahol több orvos, diplomás ápolók, dietetikusok, gyógytornászok és más szakemberek közösen látnák el a betegeket. Ez nemcsak a munkamegosztást javítaná, hanem vonzóbbá is tehetné a pályát a fiatal orvosok számára. A reform egyik legfontosabb eleme a finanszírozás teljes átalakítása lenne.

Ügyelet: centralizáció és feszültség

Az ügyeleti rendszer átalakítása az elmúlt évek egyik legnagyobb strukturális beavatkozása volt az alapellátásban. A cél a hatékonyság és az egységesebb működés volt, a kritikus hangok szerint azonban a centralizáció sok helyen új terhelést helyezett az orvosokra és az ellátási hálózatokra, mint például a sürgősségi ellátásra vagyis, ahogy a köznyelv hívja az SBO-kra.

Az új modellben az ügyeleti ellátás megszervezése az Országos Mentőszolgálathoz került, és országosan egységes működés lépett életbe. A cél az volt, hogy átláthatóbbá váljon a betegút, csökkenjen a párhuzamos ellátások száma, valamint a mentés és az ügyelet szorosabban együttműködjön. A rendszer egyik legfontosabb eleme, hogy a betegeknek elsőként a 1830-as ügyeleti telefonszámot kell hívniuk, ahol egészségügyi szakemberek döntenek arról, elegendő-e telefonos tanácsadás, személyes ügyeleti vizsgálatra van szükség, vagy azonnal mentőt kell küldeni.

A változás ugyanakkor sok beteg számára azt jelentette, hogy megszűnt a korábban megszokott, településen működő ügyelet.

Számos kisebb városban és községben bezártak az ügyeleti pontok, az ellátás néhány nagyobb központba koncentrálódott. Ez elsősorban a vidéki lakosság számára jelentett változást: sok esetben már nem néhány kilométert, hanem 20–30 kilométert kell utazni egy ügyeleti rendelőig, ami autó nélkül vagy rossz közlekedési kapcsolatok mellett komoly nehézséget okozott

A betegélmény: kiszámíthatatlanság és túlterheltség

A hivatalos statisztikák mellett a rendszer megítélését egyre inkább a mindennapi tapasztalatok alakítják. Az elmúlt hónapokban több, lapunkhoz eljuttatott beszámoló hosszú várakozási időkről, nehezen elérhető ellátásról, kommunikációs feszültségekről és időnként ellátásszervezési hiányosságról szólt.

Egy másik hozzátartozó például arról számolt be, hogy idős, mozgásában erősen korlátozott, de teljesen épelméjű betegről van szó. A panaszos családtag szerint alapvető ápolási feladatok – felültetés, etetés, sebkezelés – nem valósultak meg rendszeresen a kórházi tartózkodás alatt.

Az ápolók magatartása, stílusa és hozzáállása egyszerűen megdöbbentő volt. Egyszer sem segítettek a betegnek felülni, vagy odaadni az ételt, nem forgatták, a felfekvést nem kezelték, az ödémás sebeit a hozzátartozó kötözte át, a gyógyszereit nem adták be. Ez súlyos veszélyeztetés, ahogy az is, hogy a lábából csöpögő vérben feküdt – véli a panaszos. Decubitus, felfekvés elleni matrac nincs, árnyékoló nincs, ezerrel süt a betegekre a nap, a csapból sárga víz folyik, nincs nővérhívó.

Egy másik esetben a család szerint a beteg nem kapott megfelelő folyadékpótlást egy extrém hőhullám idején, ami gyors állapotromláshoz vezethetett.

A 71 éves, negyedik stádiumú tüdőrákkal küzdő beteg szellemileg teljesen ép állapotban került kórházba fájdalmai miatt. Érkezésekor még önállóan járt mosdóba, fürdött, ételt melegített magának, és kommunikációs nehézségei sem voltak. A fájdalomcsillapítók hatására másnapra jelentősen javult az állapota: sétált a folyosón, kávézott, evett, beszélgetett. A több napon át tartó, 42 Celsius-fokos hőség és a gyógyszerek hatására azonban gyors állapotromlás következett be. A beteg egyre kevesebbet ivott, hidratáltságát a hozzátartozók szerint nem ellenőrizték, folyadékpótló infúziót sem kapott. A második kórházi nap végére már nem ismerte fel családtagjait, hallucinált és zavarttá vált.

Szakemberhiány és kiégés

Az egészségügyi dolgozók oldaláról a kép legalább ennyire komplex. Az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkora magas, sok praxisban nincs utánpótlás, a kórházakban pedig a szakdolgozói hiány és a túlterheltség strukturális problémává vált.

A szakmai szervezetek régóta figyelmeztetnek arra, hogy a humánerőforrás-krízis nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem évek alatt halmozódott fel.

Az egészségügyi rendszer megítélése végső soron nem kizárólag statisztikai kérdés. A betegek számára az ellátás minőségét nem az országos átlagok, hanem az egyéni élmények határozzák meg.

Egy jól működő rendszerben a rossz élmények kivételek maradnak. A mostani helyzetben azonban egyre többször merül fel az a benyomás, hogy ezek nem elszigetelt esetek, hanem egy nagyobb, strukturális válság tünetei mutatkoznak az ellátás minden szintjén.