Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A magyar országgyűlési választások története bővelkedik parázs vitákban, csalásokban és olykor fizikai összecsapásokban is. 1848 előtt Magyarországon rendi országgyűlés működött, vagyis a nemesség, a papság és a szabad királyi városok küldtek követeket, míg a nagybetűs nép nem rendelkezett választójoggal.
Az 1848-as forradalom egyik legnagyobb vívmánya az áprilisi törvények alapján éppen az volt, hogy a magyar államszervezet megváltozott. Ugyanis 1848 júniusában megtartották az első olyan választást, ahol már nem a származás (nemesi cím), hanem bizonyos vagyoni vagy értelmi cenzus alapján szavazhattak az emberek. Persze akkor sem voksolhatott minden nagykorú, de a lakosság nagyjából egy-két százalékát képviselő nemesség helyett már a nép 7-9 százaléka az urnák elé járulhatott. A választók immár közvetlenül a képviselőjelöltekre szavaztak, nem pedig követutasításokkal ellátott küldötteket választottak.
Azonban továbbra is nyílt szavazás volt, vagyis bárki látta, hogy ki kire szavaz, ez pedig nyilvánvalóan a korrupció, a megfélemlítés és a befolyásolás melegágya volt. Mivel a magyar nép gyakran áldoz a gasztronómia istenének, rögtön adódott a lehetőség, hogy a „drága” választópolgárokat étellel és itallal kényeztessék. Ráadásul az erre kapható állampolgárok nem különösebben kérték meg az árát, hiszen a voksok megvásárlására elég volt egy tál lencse, vagyis inkább birkapörkölt egy meszely borral kísérve.
Petőfi felhúzta a nyúlcipőt
Az első parlamenti választásokon Petőfi Sándor, a forradalom költője is elbukott. Ez is jelzi, hogy senki se lehet próféta a saját hazájában. A költő Kiskunfélegyházán indult, de annyira jól sikerült a „korteskedés”, hogy kénytelen volt nyúlcipőt venni, nehogy megverjék. Szülővárosában ugyanis a konzervatív nemesség és a papság lejárató kampányt indított ellene.
Gönczi Gergő történész „Választási küzdelem a Kiskunságban 1848-ban” című munkája a Forrás folyóiratban jelent meg, ahol aprólékosan dokumentálja levéltári források alapján Petőfi elűzésének tényeit. E szerint a helyi konzervatív erők a vallásos meggyőződés és a tulajdonféltés eszközeivel operáltak, sikeresen hitették el a tájékozatlan néppel, hogy a költő nem csupán politikailag radikális, hanem egyenesen az egyház és a társadalmi rend ellensége, aki az orosz cárral szövetkezve akarja elvenni a nép földjeit.
Gönczi szerint ez a brutális negatív kampány volt az egyik első modern példája a politikai karaktergyilkosságnak a magyar történelemben. A választás napja végül totális káoszba és erőszakba torkollott: a feltüzelt, leitatott tömeg nemhogy nem szavazott Petőfire, de botokkal és kövekkel támadt rá. A költőnek az ablakon keresztül kellett menekülnie a lincshangulat elől. Ez a pofon mély nyomot hagyott benne, hiszen rájött, hogy az isteni nép, amelyért az életét áldozná, sőt, áldozta, nem is annyira isteni.
A mamelukok inváziója
Ugorunk kicsit az időben, hiszen 1867-ben megkötötték a kiegyezést, amelyet ötven évnyi dualizmus követett, és a magyarok egyik aranykorszakaként vonult be a történelembe. De azért a banánköztársaság ismérvei ekkor sem hagyták magára szeretett hazánkat. Itt az 1875-ös választás azért volt kiemelten érdekes, mert megágyazott a magyar parlamentarizmus harminc évig tartó időszakának, amely Tisza Kálmán és a Szabadelvű Párt abszolút dominanciájáról szólt. A Szabadelvű Párt a képviselői helyek több mint 80 százalékát szerezte meg, ahol a választást a rendszerszintűre emelt politikai korrupció döntötte el.
Tisza a főispánok és szolgabírók segítségével nyomást gyakorolt a választókra, a körzethatárok manipulálásával pedig biztosította, hogy a kormányhű területek súlya többszöröse legyen az ellenzéki érzelmű városokénak. Mamelukoknak pedig azokat a kormánypárti képviselőket nevezték, akik szinte gondolkodás és ellenvetés nélkül szavaztak meg minden kormányzati előterjesztést a későbbiekben. Cserébe a párt biztosította számukra a mandátumot, amelyet gyakran a szegényebb választók leitatásával és megvesztegetésével értek el.
A voksolás napján a választóknak egy bizottság előtt, élőszóban kellett kimondaniuk a támogatott jelölt nevét, ami azonnali ellenőrzést és megfélemlítést tett lehetővé. A csalások már a választás napja előtt megkezdődtek a névjegyzékek manipulálásával, amelyből az ellenzéki érzelmű polgárok egy részét egyszerűen kihagyták. A szavazás napján pedig a kormányhű hatóságok lakomákat rendeztek, ahol hajnalig tartó dínom-dánommal vették meg a szegényebbek voksait. Ha ez nem volt elég, akkor a kormánypártiak egyszerűen elállták az utakat az ellenzéki települések lakói előtt, így azok be sem jutottak a szavazóhelyiségbe.
Mikszáth Kálmán képviselőként is részt vett ebben a színjátékban, és így fogalmazott: „a mameluk legfőbb tulajdonsága az engedelmesség, mert ő nem azért van ott, hogy gondolkozzék, hanem hogy szavazzon, amikor a Generális úr (Tisza – szerk.) megcsörgeti a láncot. A választási szabadság nálunk abból áll, hogy a választópolgár szabadon választhatja meg, melyik jelölt hordójából igyék legszívesebben. Ebben a rendszerben nem a fejeket számolják, hanem a teli poharakat, s aki több bort mér, annak több az igazsága is.”
Gömbös csúcsra járatta
Bár a magyar választási komédiák legtragikusabb időpontja a 1905-ös endrődi sortűz volt, amikor a csendőrök fegyvert használtak az ellenzéki kisgazdák gyűlésén, nyolc ember halálát okozva, most ugorjunk a két világháború közötti időszakra. A 1935-ös választás a Horthy-korszak legbotrányosabb politikai eseménysorozataként vonult be a történelembe, és a magyar szavazási kultúra kiváló görbe tükrének is tekinthető. Gömbös Gyula miniszterelnök célja az volt, hogy a régi, Bethlen-féle konzervatív elitet félretolva saját, „reformszemléletű” híveivel töltse fel a parlamentet, ehhez pedig nem riadt vissza a totális állami terror alkalmazásától sem.
A kampány során a csendőrség és maga a közigazgatás nyíltan a kormánypárt szolgálatába állt: az ellenzéki jelöltek gyűléseit betiltották, a választóikat pedig megfélemlítették vagy fizikai erőszakkal akadályozták meg abban, hogy eljussanak az urnákhoz. Nem ez volt azonban az egyetlen erőszakos cselekmény: országszerte mindennaposak voltak a verekedések, a jelöltek elrablása és a szavazók nyílt fenyegetése a választási irodák előtt. Gömbös végül elsöprő, de erkölcsileg teljesen hiteltelen győzelmet aratott, amely után a magyar parlamentarizmus végleg elvesztette a még nyomokban megmaradt renoméját.
Eckhardt Tibor, a Független Kisgazdapárt vezére, a parlamentben felháborodott hangon ítélte el a választási erőszakot: „ezek a választások nem a nép szabad akaratának megnyilvánulásai voltak, hanem a közigazgatás és a hatalmi befolyás eszközeivel irányított eredmények. Ahol a hatalom a választói jog gyakorlását nyomás alá helyezi, ott a parlament nem a nemzet akaratát, hanem a kormányzat túlerejét tükrözi.”
Az 1947-es "kékcédulás választás"
Most pedig jöjjenek a kommunisták, hiszen a magyar történelem leghírhedtebb választási csalása a kommunista hatalomátvételt készítette elő. Az 1947-ben megrendezett „kékcédulás” választáskor a Magyar Kommunista Párt (MKP) kihasználva egy jogi kiskaput a távollévők számára biztosított névjegyzékkivonatot alakította át a rendszerszintű csalás eszközévé. Kék cédulát kaptak azok, akik nem a lakóhelyükön szavaztak. A kék színű papírra nyomtatott igazolványokkal az MKP brigádjai teherautókkal és kerékpárokkal járták a vidéket, hogy egyetlen nap alatt akár tíz-tizenöt különböző szavazókörben is leadják voksaikat a kommunista listára.
Míg az ellenzéki pártokat adminisztratív úton, választójogi kizárásokkal – több százezer ember megfosztásával a szavazati jogtól – gyengítették, addig a kék cédulákkal legalább 60-120 ezer illegális többletszavazatot generáltak. A választás eredménye a csalások ellenére is elmaradt a kommunisták várakozásaitól, hiszen az MKP csupán a szavazatok 22 százalékát szerezte meg, ám így is a legerősebb párttá vált a szétforgácsolt parlamentben.
A „kékcédulás” botrány valódi jelentősége nem is a százalékokban rejlett, hanem abban, hogy megmutatta: a nyílt csalássorozat és az erőszakos fellépés a sztálini úton járó párt semmilyen eszköztől nem riad vissza a hatalom megszerzése érdekében. Ez a választás volt az utolsó, névleg többpárti küzdelem, amely után megkezdődött az ellenzéki pártok módszeres felszámolása és a totális egypárti diktatúra kiépítése. Ez volt Rákosi híres szalámitaktikájának fontos momentuma, amely szerint fokozatosan bontották meg a pártok egységét és identitását, hogy aztán egyenként megsemmisítsék ellenfeleiket.
Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függetlenségi Párt vezetője így fogalmazott: „ez a választás nem a nép akarata, hanem a teherautók és a kék papírok komédiája volt. Nem szavazatokat számláltak, hanem a demokrácia halotti bizonyítványát állították ki.” Bibó István
szerint pedig „a kékcédulás választás nemcsak technikai csalás volt, hanem a magyar közélet erkölcsi megmérgezése. Azt üzente a polgároknak: hiába minden, a hatalom akkor is győz, ha kisebbségben van, és akkor is csal, ha nem fél senkitől.”
