Ahogy a piac egyre későbbre várja az amerikai jegybank kötvényvásárlási programjának kivezetését, úgy nő az MNB mozgástere a monetáris lazítás folytatására. Az összefüggés egyszerű: a Fed habozása miatt egyre optimistább a piac, hogy a likviditásbőség örökre fennmarad. Ebben a kedvező hangulatban, függetlenül az adott értékpapír fundamentális alapon számolható hozam-kockázat arányától, bármi könnyen eladható a boldog befektetőknek.
Ez a kedvező vásárlási hangulat segíti a magyar eszközöket is, és ennek köszönhető, hogy adott hazai kockázatok mellett egyre kisebb hozamon kelnek el a magyar állampapírok. Csökken tehát az államháztartás kamatterhe és mérséklődnek a reálgazdasági hitelek utáni forrásköltségek.
Túl szépnek tűnik az összkép, hogy igaz legyen. Minden fundamentális folyamat lényege a tartósság, vagyis ami igaz a mai piaci viszonyok között, annak később sem kellene máshogy alakulnia. Hogy miért? Mert a piac − amikor jegybanki ingyenpénztől függ a hangulat − könnyen félreáraz. Ha optimista, túláraz, ha pesszimista, akkor pánikszerűen elad és összeroppantja azoknak a termékeknek az árát is, amelyekkel nem lenne egyébként baj.
Ilyen körülmények között a jegybanki döntéshozóknak most nem elsősorban a pillanatnyi piaci hangulatra és az annak függvényében alakuló monetáris lehetőségekre, hanem a tartós folyamatok irányára kell figyelnie. Fog-e szigorítani az amerikai jegybank? Nem tudjuk, mikor, és a várakozások ezzel kapcsolatban eltolódnak, de a válasz egyértelműen igen. Mire számít a piac? Nem érzékeli a kilépés valódiságát, csak azt látja, hogy távolodik ennek időpontja, és erősödik az illúzió, hogy sosem lesz. A két állításból következik, hogy a piac túl optimistává vált, és valószínűleg túláraz.
Ebben a környezetben kell megtalálnia az MNB-nek azt a reális határt, ami a tartósan alacsony kamatszintet egy pánikszerűen kialakuló hirtelen eladói hullámban is megtartja. A veszély az, ha túláraz a piac, könnyen túlvághat a jegybank, ami bármikor mindkettőt fájdalmas korrekcióra kényszerítheti.
