Szűk esztendő a beruházóknak

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!

Idén sem valószínű, hogy eléri mélypontját a nemzetgazdasági beruházások hosszú évek óta tartó volumencsökkenése. A kilátások alig javulnak, és hosszabb távon is legjobb esetben csak egy lassú kilábalásra van esély. A növekedési potenciál szempontjából fontos beruházási környezet kilátásai azonban nem egységesek, amit a gazdaságpolitika tudatosan kihasznál.

Csalóka statisztika

Az élesebb törés a negyedéves változást követő volumenindexben statisztikai hatásnak tulajdonítható, az üzleti környezet ugyanis ilyen hirtelen nem változik. Nem elhanyagolható a technikai korrekció szerepe, mert kijelölheti a trend alját, amikor hosszú évek csökkenése után fordul egy nagyot a bázisidőszakhoz mért mutató. Idén erre talán az utolsó negyedév lesz jó példa, hiszen jelenlegi ismereteink alapján a GDP-komponens tavaly ősszel már megközelíthette a gödör alját. Az MNB több tanulmánya szerint a beruházási volumen ezen a − lényegében nulla növekedési potenciált biztosító − szinten már az eszközamortizációt sem fedezi.

Tavaly egész évben a beruházások volumene összességében 5,2 százalékkal csökkent, ezen belül − szezonális okok miatt − az utolsó negyedévben különösen nagy, közel 8 százalékos volt az éves visszaesés. Az idei évet több mint 8 százalékos csökkenéssel kezdtük, ráadásul még negyedéves alapon is 3,8 százalékkal zsugorodott az első negyedéves volumen.

Elsősorban konjunkturális okai voltak ennek a nagy zuhanásnak, hiszen a nyár végétől kezdett hirtelen mélyülni az eurózóna válsága, ami miatt a hazánkban működő, uniós exportpiacra termelő feldolgozóipari multinacionális vállalatok arra kényszerültek, hogy elhalasszák folyó beruházásaikat, és a szokásosnál is hosszabbra nyúltak az év végi szezonális gyárleállások.

A globális konjunktúra is hűt

A hazai beruházási környezetre ezek a vállalatok ugyanakkor kevésbé érzékenyek, állóeszköz-felhalmozásaikat elsősorban a globális konjunktúra változásai határozzák meg, ahogyan jellemzően az ehhez szükséges forrásaikat sem a magyar hitelpiacról szerzik. A fiskális ciklusokra a feldolgozóipari exportálók olyan érzéketlenné tudnak válni, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikai mixei ellenére eddig folyamatosan képesek voltak termelőkapacitásaik bővítésére, elsősorban az autóipari beszállítói körben. Az idei első negyedévben sajnos ez a komponens is mínuszba fordult, de egyelőre nincs szó trendtörésről, sokkal inkább átmeneti hatások akaszthatták meg a bővülést.

Áttételesen egyébként a gazdaságpolitikának van ráhatása az exportáló cégek, illetve általában a működő tőke viselkedésére. Ezzel kapcsolatban az elmúlt években két irányból jöttek fejlesztési ösztönzők. A kabinet egyfelől a munkaerő-piaci kondíciók rugalmasításával nyomta meg a kínálatot az egyébként is kapacitásfeleslegtől szenvedő munkaerőpiacon, aminek köszönhetően az itt működő vállalatok előnyös helyzetből tudják kezelni a bérköveteléseket. Ezzel párhuzamosan a történelmi mélybe süllyedő infláció és a vele csökkenő kamatok következtében alakult ki a hosszú távú beruházások megtérülése szempontjából stabil reálkamat, illetve a nemzetközi versenyképesség szempontjából fontos reálárfolyam-környezet. A kormány nem titkolt szándéka a feldolgozóiparban, hogy kialakítsa a termelékenység változását követő reálbér-dinamika megfelelő környezetét, és innen nézve kifejezetten üzletbarát és kiszámíthatóságra törekvő politikát folytat.

A kivéreztetés anatómiája

Nem így a másik nagy beruházói csoport szempontjából nézve, amelyen belül az Orbán-kormány összetett piaci struktúraváltást próbál indukálni. Gyűjtőnevükön ők a lakossági szolgáltatók (közműcégek, távközlési szolgáltatók stb.), amelyek jellemzően a hazai fogyasztók − részben − közjóléti ellátását végzik. Itt is jellemző a multinacionális vállalatok dominanciája és helyenként a monopolpiaci helyzet.

Ezek a szolgáltatók felelősek a nemzetgazdasági beruházások döntő hányadáért, hiszen kapacitásbővítéseik mellett jelentős és folytonos beruházásokat kell infrastrukturális karbantartásra fordítaniuk, hogy fenntartsák működésük hosszú távú megtérülését. Elég csak a távközlésre, az energiaszektorra, a közművállalatokra vagy a bankiparra gondolni. Az energiavállalatok például önmagukban képesek az éves GDP 1,5-2 százalékát saját termelőkapacitásaikba visszaforgatni.

Jellemző, hogy az itteni cégek közvetlenül a belföldi konjunktúrára, közvetett módon pedig a költségvetési ciklusokra érzékenyek, hiszen sok esetben hatósági ellenőrzés alatt folytathatják árpolitikájukat. Beruházásaik hosszú távú megtérülését és általában a működést két dolog szabályozza: vagy az állam − például a távhő- és villamosenergia-szolgáltatások árszabályozásával − és/vagy az oligopol-piaci helyzet, amely például a lakossági hitelpiacot jellemzi.

E cégek számára nemcsak kiszámíthatatlanná vált az elmúlt évek magyar gazdaságpolitikája, de még azzal is szembesülniük kellett, hogy a kincstári célok teljesüléséhez fejőstehénnek használja őket a kormány. Nem véletlen, hogy az összes iparági különadó nekik lett megcímezve, aminek csak látszólagos indoklása a Brüsszel által megkövetelt költségvetési fegyelem. A túlzottdeficit-eljárás várható megszűnése miatt a médiapiacra szabott reklámadó júliusi bevezetésével ez az érvelés már nem áll. A szakma ezért most azt találgatja, hogy vajon ilyen kis (összesen évi 10 milliárd forint összegű) bevételért miért van szükség a piaci versenyt erősen torzító adó bevezetésére?

A válasz pedig egyszerű − a piactisztítás miatt. A hazai fogyasztói ellátókat az Orbán-kormány saját érdek- és gazdaságpolitikai ellenőrzése alatt akarja tudni, amihez a válság miatt kialakult szerkezeti problémákat instrumentumként használja, hogy kierőltesse a megkívánt piaci struktúraváltást. A részterületeken zajló egyedi átalakítások vizsgálatára itt most nincs hely, de a hosszú távú beruházási környezet stabilizációja szempontjából felvázolható az általános trend iránya.

Mivel a hazai szolgáltatói szektor a költségvetési folyamatokra a legérzékenyebb, ezért a kormány adópolitikai eszközökkel befolyásolja a magatartásukat. A szektoradók stratégiai célja, hogy mesterségesen veszteségessé tegyék ezeknek a piacoknak a működését, rontsák a hosszú távú megtérülési kilátásokat és kiszorítsák a piacról azokat a vállalatokat, amelyek nem hajlandók a hosszú távú megállapodásra.

Menni vagy maradni?

A megállapodások része, hogy a kiskereskedelmi árpolitika, illetve a jövedelemfelhasználás kialakításában megkerülhetetlen szereplő lesz a szabályozó, amely − politikai okokból − limitálni fogja a profitkilátásokat. Cserébe viszont újraosztja a piacot: kiszorít fajsúlyos szereplőket, amelyek piaci részesedését azok a vállalatok szerezhetik meg, amelyek a kvázi-monopolhelyzetért cserébe vállalják a hosszú távú megállapodást az állammal.

A konszolidációt követő struktúrában ezeken a piacokon kevesebb szereplőre lehet számítani. A kormány tervei szerint viszont az egyenletesebb piaci szerkezetnek köszönhetően kialakulhat egy új és hosszú távon ismét stabil profitkörnyezet, ami a magas tőkeigényű infrastruktúrában a legfontosabb beruházásösztönző.

Az állam nemcsak szabályozóként léphet fel, hanem − például választások idején − átmenetileg ismét költségvetési céloknak vetheti alá a vállalatok jövedelmi helyzetét, vagy ismét fejőstehénnek használhatja őket. Ahol az állam tulajdonos, osztalék formájában szedheti el a jövedelmet, ahol csak szabályozó, egyszerűen beleszól az árpolitikába, amire jó példa a választásokkal felpörgő rezsicsökkentési kampány.

A szolgáltatók beruházásai azért fagynak le, mert a konszolidáció részeként mesterségesen veszteséges környezetbe kényszerültek. A szerkezetváltást követően viszont könnyen helyreállítható a beruházások megtérülése. Egyelőre annyi látszik, hogy a helyi közművek esetében − ahol az önkormányzat közvetlen tulajdonossá vált −, illetve az energiaszektorban és a bankpiacon, valamint a kiskereskedelemben előrehaladott állapotban van a piactisztulás. Ezért itt vannak a legmélyebben a beruházások.

A három nagy beruházói csoport (exportálók, hazai szolgáltatók, kkv) közül a harmadik a közép- és kisvállalati szektor. Ezek esetében nem mesterségesen lett előidézve a veszteséges környezet, hanem a tartós hazai dekonjunktúra, valamint a magán-adósságállomány leépítése miatt befagyott hitelpiacnak köszönhető a negatív megtérülés.

Kkv-k a fókuszban

Esetükben együttműködő a gazdaságpolitika − elsősorban a hitelpiaci csatornákon, illetve a megkönnyített adósságleépítésen keresztül igyekszik a vállalatok forrásszerzését segíteni. A cégek termelőerejének támogatására van csupán mód, míg a keresleti oldal felpörgetésére − az államadósság leépítése és a megtakarításösztönző monetáris politika miatt − nincs. A jegybank kibővített hitelprogramjának sikere közel sem garantált, hiszen a kkv-szektor gyakorlatilag a rendszerváltás óta a magyar gazdaság átalakulásának nagy vesztese. Az a problémahalmaz, amivel ezek a cégek szembesülnek, nem könnyen kezelhető. Amivel a gazdaságpolitika a hitelpiaci kondíciók javítása mellett operálhat, az a cégek beágyazása a preferált globális feldolgozóipari termelői láncba, hogy ily módon kösse össze velük a világpiacot. Ehhez viszont kevés az államilag támogatott hitel, sokkal fontosabb a társadalmi kapacitások, elsősorban az itt dolgozó munkaerő képzettségének és szociális állapotának javítása, hiszen stabilan csak így lehet a beruházási és a foglalkoztatási lehetőségeket bővíteni.