A veszteség elhatárolásának szabályát még 2011 végén módosította jelentősen az Országgyűlés. A szigorítás lényege az volt, hogy az elhatárolt veszteséget csak az adóalap ötven százalékáig lehet érvényesíteni a korábbi száz százalék helyett, és összeolvadás, átalakulás, tulajdonoscsere esetén is csak bizonyos feltételek mellett jöhet szóba bármiféle érvényesítés a korábban felhalmozott veszteségek tekintetében.
A cél kettős volt. Egyrészt az állam − helyesen − vissza akarta szorítani azt a viszonylag egyszerű adótervezési módot, ami tetemes veszteséggel bíró cégek felvásárlásában és a veszteség későbbi érvényesítésében merült ki. Azzal sikerült ezt a játékot beszüntetni, hogy 2012 óta csak akkor lehet az elhatárolt veszteséget felhasználni, ha a veszteséges társaság fő tevékenysége az új konstrukcióban is adott ideig megmarad. Vagyis látszódjék, hogy a céget működtetni akarják, nem pedig a veszteségét kinyerni.
A másik cél sokkal prózaibb: az ötvenszázalékos leírási határ egyszerűen több bevételt hagyott az államnál. Az, hogy a pozitív adóalapot kimutató cégeknek mindenképp kell valamennyi adót fizetniük − vagyis a veszteséget kétszer annyi idő alatt érvényesíthetik −, tervezhetőbbé tette a költségvetést. Ezt egyébként más tagállamok is meglépték, van, ahol meghatározott ideig van lehetőség a felhasználásra, de van, ahol eleve csak a veszteség felét lehet felhasználni, illetve olyan állam is akad, amelyik ezt a lehetőséget ideiglenesen felfüggesztette.
Reuters
A szigorúbb szabályozás azonban nem várt kellemetlen mellékhatásokat is hozott − amelyek bizonyosan nem szerepeltek a kormány szándékai között. Egyrészt egy cég életében előfordul, hogy az egyik év rosszabbul alakul, majd a következőben egy eseti tranzakcióból származó bevétel jelentős pluszba fordítja az eredménykimutatást és ezzel az adóalapot is. Ezt a hektikusságot korábban a veszteség felhasználásával ki tudta simítani a társaság − mondta Gerhát Mihály, a KPMG szenior menedzsere. Erre most csak részben van lehetőség, mert a pozitív adóalap 50 százaléka mindenképp adóköteles lesz.
Ennél is fontosabb azonban a realizált árfolyamnyereség és árfolyamveszteség kezelése − mondta a szakértő. Az elmúlt években igencsak nagy amplitúdójú volt az euró−forint kurzus, s ez közvetetten is sokba kerülhet. Ha összehasonlítjuk 2010 decemberének árfolyamát 2011 és 2012 decemberének árfolyamával, akkor az látszik, hogy a december végi állapot szerint számolt nem realizált árfolyamveszteség elképesztően nagy volt 2011 viszonylatában.
A cégek 278,75-ös árfolyam után 311,13 forintos árfolyammal voltak kénytelenek számolni. Ez nyilvánvalóan akkor okoz fejfájást, ha a vállalkozást külföldi anyacége euróban finanszírozza − mondta Gerhát. Ehhez képest 2012-ben jelentős korrekció következett be, az év végén 292,29 forinton állt az euró árfolyama. Ez a nagyon rossz 2011-es bázishoz képest jelentős árfolyamnyereséget generált számos esetben.
Ugyan a nem realizált árfolyamnyereség hosszú lejáratú kötelezettségek, követelések esetében bizonyos feltételek mellett mentesíthető az adó alól, pontosabban adózása halasztható, viszont számos esetben rövid lejáratú kötelezettségről beszélünk: egy éven belül lejár, továbbá visszafizetés, refinanszírozás esetén már eleve realizált nyereségekről van szó. Ez azt jelenti, hogy a korábbi értékelésből adódóan jelentős összegű nyereség képződik, és hiába keletkezett a korábbi években ezen tételekkel kapcsolatban veszteség, a nyereség felét le kell adózni. Összességében nyögi a vállalat a gyenge forint okozta terhet és egy később visszaerősödő forint esetén még adóznia is kell utána.
Lehetne ez ellen még tenni, ha úgy módosítanák a társasági adótörvényt, hogy az ilyen speciális esetekben az árfolyamnyereség teljes összegéig felhasználható lenne az elhatárolt veszteség. Így legalább csak az egyébként sem elhanyagolható árfolyamkockázat és a gazdasági környezet okozna fejfájást a cégeknek.
