Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Optimista előrejelzések szerint a világgazdasági krízisből Amerika kilábalt, és némi cikluskéséssel Európában is hamarosan elérhetjük a gödör alját és indulhat a fellendülés. Mindez főleg a jegybanki akcióknak volt köszönhető, amelyek célja egy általános és globális visszaesés (depresszió) elkerülése volt. Kérdés, hogy a fejlett országok átállnak-e a tartós növekedési pályára, miután kifutnak a jegybankok rendkívüli intézkedései vagy a pénzügyi és termelői magánszektor tartósan rászokott az állami mankóra, ellehetetlenítve a monetáris kondíciók normalizálását. A kérdés úgy is feltehető: képessé vált-e a magánszektor külső forrástámogatás nélkül is növekedni, van-e kellő bizalom a rendszerben, hogy ismét beinduljon a hitelezés és a vállalatok hosszú távú piacszerzési stratégiát dolgozzanak ki.
Megakrízis is összejöhet
Ha nem javul a bizalom, menedzselhetetlenné válhat a következő válság és könnyen beállhat a róka fogta csuka állapot. Vagyis nem csupán fenntarthatósági kérdésről van szó, hanem a pillanatnyi nyugalmi állapotot egy \"megakrízis\" szakíthatja meg, amelyben minden gazdasági szereplő saját korábbi rövid távú alkalmazkodási stratégiájának válhat a foglyává, ezért minél előbb szükség van a stratégiaváltásra: a prociklikus alkalmazkodásról az anticiklikus tervezésre.
A fenntarthatósági szempontok között a legfontosabb a növekedésből származó nyereség eloszlása a gazdaságban. Minél szélesebb körben terjed szét a társadalmi munka haszna, annál stabilabb a növekedési pálya, hiszen a vállalatok a nyereségüket visszaforgatják a beruházásokon és a munkaerő-fölvételen keresztül, ami után nagyobb adóbevételhez jut az állam és több megrendeléssel tudja a piacbővülést támogatni, ami a vállalati nyereségesség alapvető szükséglete. E tankönyvi tétel a valóságban ritkán érvényesül, amiért elsősorban a gazdasági szereplők eltérő várakozásaiból következő eltérő alkalmazkodási stratégiáik a felelősek. Ha a gazdaságpolitika a hosszú távú fenntartható növekedést célozza, meg kell értenie ezen stratégiák logikáját, ugyanis befolyásolni leginkább azt képes.
A siker a cégeken múlik
Bár a mostani krízisért az eladósodó államot szokás hibáztatni, valójában a \"ludas\" a vállalati szféra alkalmazkodása. A legtöbb gazdasági mutató szerint a válságból történő kilábalásnak elsősorban nem a megtakarító lakosság és a keresletet teremtő állam, hanem a nyereségért versengő vállalatok voltak eddig a haszonélvezői, két tényezőnek köszönhetően: az olcsó forrásköltség miatt megugró kockázatvállalási kedvnek, valamint a vállalati profitrések szélesedésének. Az olcsó forrást a jegybankok teremtették elő a mennyiségi lazítás keretében történelmi mélybe szorított tőkeköltségekkel, míg a vállalati nyereségesség a költségkontrollnak, elsősorban a bér- és munkaerő-költségek leszorításának köszönhető. Az olcsó forrással sikerült mesterségesen árfelhajtó erőt is generálni, elkerülve a deflációs csapdát. Gyakorlatilag a mesterségesen generált infláció és az alacsony kamatok együttese teszi látszatnyereségessé az amerikai vállalatokat, amelyek példátlan méretű készpénzállományt halmoztak föl 2009 óta.
A cégek azonban nyereségüket nem a klasszikus minta alapján − tőkeberuházásokra és munkabérekre − forgatják vissza a gazdaságba, hanem újabb válságra készülve (kényszerű felvásárlási versenyben) saját tőkeerejüket erősítik. Ehhez koncentrálják a tulajdonosi kört sajátrészvény-vásárlási programokkal vagy felvásárlásokba kezdenek, erőltetve a piactisztulást. E folyamat önbeteljesítő módon generálhat újabb válságot azáltal, hogy a rövid távú profitstratégiát helyezi előtérbe a hosszú távú fejlesztési stratégiával szemben. Az utóbbi lényege, hogy a piaci versenyben a pozíció megtartásához nem a felvásárlást, hanem a termeléshez szükséges beruházásokat fokozza a vállalat. Ráadásul mindez nehezen megfordítható egy erősen versengő vállalati szektorban, ahol erős a nyomás a cash flow visszaáramoltatására.
Mindennek hatásaként a nemzeti össztermék növekedési üteme magasabb, mint a nominális kamatszint, ami alapvetően segíti az eladósodó állam alkalmazkodását. Hiányzik viszont a foglalkoztatási fellendülés és az abból származó adóbevétel, valamint a bérkiáramláson keresztüli vásárlóerő. Ráadásul a kormányok a forrásköltségek leszorításával a piacra történő belépést könnyítik, ám ezzel párhuzamosan életben tartanak olyan, nem hatékonyan működő cégeket is, amelyeket a válság \"természetes tisztító ereje\" kiszorított volna. A telítődő piac pedig még jobban lenyomja az árakat és erodálja a profitot. A költségkontrollra alapozott alkalmazkodás miatt a vállalatok pedig csökkentik beruházási és munkaerő-felvételi hajlandóságukat.
A csapdahelyzetet erősíti, hogy a lakossági vásárlóerő csökkenésével párhuzamosan az államnak kell pótolnia a kieső keresletet, így a vállalati készpénzállomány felhalmozásával párhuzamosan az állam eladósodik. A szuverén adósságkrízis miatt az állam már nem képes több keresletet generálni, a hatalmas vállalati készpénzállományt pedig a hosszú távú kockázatok miatt nem fordítják tőkeberuházásokra. E folyamat eredménye a fejlett világot sújtó példátlan mértékű strukturális munkanélküliség.
Az áht rendbetételének célja egy olyan reform, amely támogatja a vállalatok \"jó\" alkalmazkodását, tehát serkenti a beruházási kedvet, így nő a foglalkoztatottak száma, emelkedik a bérhányad, végül nő az állam bevételi bázisa. Az áht rendbetétele ma a legtöbb fejlett országban napirenden van. Technikai értelemben a konszolidációt a költségvetés kiadási és bevételi oldalára összpontosító reformok (megszorítások és reformok) összetétele határozza meg, eltérő idősíkok mellett.
Jöjjenek a reformok!
Konklúzióm az, hogy a bevételi oldal átalakításával − elsősorban egy széles adóbázis, a tőke és a magas jövedelmek, illetve a vállalati nyereség megadóztatásával − hosszú távon minden szegmensben pozitív hatás érhető el. A vállalatok nyereségességét a piacnak kell megszűrnie, nem pedig mesterséges jegybanki programoknak. A hatékonytalan vállalatok kiesésével természetes módon stabilizálódhat a profitabilitás, ami a vállalati bizalom hosszú távú helyreállításának feltétele. A megtermelt készpénzből így nagyobb hányad kerülhet a beruházásokra és a bérre, kisebb lesz a nyomás a költségkontrollra, vagyis a vállalatok a nemzetgazdaságba forgatják vissza nyereségüket. Mindezzel javul a foglalkoztatási ráta, nő az állami bevétel és eredményes vállalati verseny alakulhat ki. Fontos cél, hogy a hosszú távú tervezhetőséghez stabil inflációs várakozások társuljanak, amihez drágítani kell a tőkeköltségeket. Ekkor a vállalatok sem a rövid távú nyereség reményében fektetnek be. A kiutat tehát a mainál célzottabb, ám szélesebb körű adórezsim, mellette pedig a sokkal szigorúbb monetáris politika jelenti, amely fokozatos kamatemeléssel elkezdi kiszívni a felesleges forrásokat a piacról.
