Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A közhasznú szervezetek viszonylagos erőtlensége számos okra vezethető vissza. Összességében már az alapokkal probléma van, Magyarországon ugyanis egészen mást jelent a közhasznúság kifejezés, mint Nyugat-Európában − derül ki az Európa Nonprofit Jogi Központ által készített Ki érdemes a köz bizalmára? című kutatásból. Nyugatabbra a közhasznúság olyan tevékenységet takar, amely a közösség, a társadalom érdekét szolgálja, Magyarországon ezzel szemben sokkal inkább az állam szociális célú tevékenységét fedi le. Így a rendszerből hiányzik az egyik legfontosabb tényező, a bizalom. A szabályozási keret alapján meghatározott szervezetek elsősorban jogi státusuk alapján azok, amik, s nem azért, mert a társadalom vagy a közösség által kiérdemelték ezt a megkülönböztetést. Ezt a problémát nem sikerült kezelnie a közhasznúsági törvénynek sem, amely több elem miatt sem tudott valódi tartalmat adni a közhasznúságnak.
A hazai rendszer indokolatlanul bonyolult, hiszen a társadalom bizalmával meg nem erősített közhasznúsági rendszer kétszintű − közhasznú és kiemelten közhasznú társaságok alkotják. Ennek a gyakorlatban sok értelme nincs, mert nem vonatkoznak érdemben más szabályok egyik, illetve másik szervezetre. A kutatás szerint volna értelme a kétszintűségnek is, ha a kiemelten közhasznú státussal rendelkezők az állami feladatellátáshoz kapcsolódnának.
Ha kétszintű a rendszer, ha nem, a szervezetek vizsgálata nem maradhatna el. Ez különösen azért fontos, mert jelenleg a közhasznúsági státus megszerzését követően nincs monitoring − azt is lehet mondani, hogy csak a státus megszerzése nehéz, a megtartása már gyerekjáték.
A szervezetek vizsgálata kapcsán el kell dönteni, mi a célravezetőbb: egyedi ellenőrzések lefolytatása vagy általános szempontrendszer felállítása. Utóbbinál persze az is számít, hogy az általános szabályok betartatásáért felel-e valaki. Most például kötelező a közzététel, ám az elmaradást senki és semmi nem szankcionálja. Felmerült olyan elképzelés is az interjúk során, hogy a közhasznúság legyen adójogi kategória, vagyis az adóhatóság feladata legyen a feltételek meglétének ellenőrzése − ennek fényében pedig a szankció is megfelelően kemény lenne.
A szerzők szerint ezzel az a probléma, hogy érdekellentét alakulna ki a hatóság és a szervezetek között. A szervezetek célja végső soron az, hogy tevékenységükhöz állami támogatást is kaphassanak, amelytől nyilván elesnének, ha a hatóság nem megfelelő működést tár fel. Ennek azonban az lehet a következménye, hogy a hatóság nem is lesz érdekelt abban, hogy egy szervezetet rendben lévőnek találjon. Ehelyett a kutatás szerint szerencsésebb lenne, ha a közhasznúsági státust külön kérvényezni kellene. Így eleve szűrőn esnének át a szervezetek.
Számonkérhetőség nélkül a közhasznúság megtöltése valódi tartalommal nem reális − mutat rá a kutatás. Jelenleg nincs beszámolási kötelezettség, csak nyilvánossági, amely viszont nem garantálja a hozzáférhetőséget. Hiszen nem történik semmi, ha egy szervezet nem hozza nyilvánosságra működésének paramétereit. Indokolt volna a beszámolók letétbe helyezésének kötelezővé tétele, s az elmaradás szankcionálása − azzal, hogy a beszámolónak nem elsősorban a pénzügyi helyzetre kellene fokuszálnia, hiszen nem mindig ez a legfontosabb a közbizalom erősítése során.
Kérdés, hogy ki ellenőrizzen. Elképzelhető volna egy külön közhasznúsági felügyelet felállítása, amely testre szabott szempontok alapján vizsgálódna. Azt azonban látni kell, hogy jelenleg sem kapacitás, sem pénz nincs egy külön felügyelet felállítására. Így az is hozhatna valamilyen megoldást, ha a cégnyilvántartás mintájára egy automatikus rendszert is fel lehetne állítani, amely jelzi, ha egy szervezet nem helyezte letétbe a beszámolóját. Persze csak akkor, ha ennek következménye is van.
