Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Az előző hetek gazdaságpolitikai vitáiban ismét a versenyképesség javítása és az azt szolgáló adórendszer kialakítása került a középpontba. Az adóreform azonban nemcsak a központi kormányzat, de az önkormányzatok finanszírozására is hat, különös tekintettel az iparűzési adót érintő tervezett módosításokra. Milyen reális reformlépésekre lehet e területen számítani?
– Az iparűzési adó esetében gyors és radikális reformlépés nem elképzelhető. Részben az önkormányzati finanszírozásban betöltött súlya miatt, részben pedig azért, mert a Magyarországon kihelyezett önkormányzati hiteleknek – a vagyonalapú jelzáloghitelektől eltekintve – ez jelenti az egyetlen bankok által is elfogadott biztosítékát. Az is egyértelmű persze, hogy az iparűzési adó konstrukciója jelenlegi formájában nem fenntartható, gondoskodni kell tehát az átmenetről egy új rendszerbe. Az az elv, hogy ne csak a lakosság, hanem a vállalkozások is fizessenek helyben maradó adót, számomra elfogadható, így az a véleményem – és erre nemzetközi példák is vannak –, hogy a vállalkozásoknak egy jövedelem- és vagyonalapú kombinált adót kellene fizetniük. Nagy hiba lenne, ha a 2007-tel kezdődő új uniós ciklus előtt rontanánk le az önkormányzatok hitelképességét.
– Ebben a helyzetben technikailag milyen megoldások lehetségesek az önkormányzatok hitelképességének biztosítására?
– Hiányzik még egy intézményi pillér, ez pedig egy önkormányzati hitelgarancia-alap létrehozását jelenthetné. Ezzel kapcsolatban világbanki támogatással korábban már készültek megvalósíthatósági tanulmányok. Az elsődleges biztosítékot azonban továbbra is az adó és a saját bevételek jelentenék. A garanciaalap így elsősorban a hitelköltségek csökkentéséhez járulhatna hozzá, részben pedig mentesíteni tudná az önkormányzati vagyont.
– Milyen nagyságrendű maximális kötelezettségvállalással lenne célszerű létrehozni egy ilyen alapot?
– A reális nagyságrend a tízmilliárdos lenne, de a százmilliárd forintot valószínűleg nem haladná meg.
– A közigazgatási reform egyik fő sodrát a regionális fejlesztési tanácsok és a többcélú kistérségi társulások fejlesztése jelenteni, kevesebbet hallunk azonban arról, hogy milyen forrásból tudják ellátni feladataikat.
– A többcélú kistérségi társulások és a regionális fejlesztési tanácsok koncepciójának is megoldatlan problémája, hogy nincsen átgondolva, hogyan lesznek hitelképesek. Adóbeszedésre nem jogosultak, nincsen saját bevételük, és így hitelt sem kaphatnak.
– Milyen adóalappal lehetne beilleszteni a rendszerbe egy ilyen regionális jellegű adót, illetve milyen más forrásokat lehetne a legalsó, illetve legfelsőbb szintről juttatni a régióknak?
– Akármilyen regionális entitás adóbeszedési joggal való felruházása klasszikusan valamilyen megosztott forgalmi adóval történhet, illetve valamilyen módosított iparűzési adóval, esetleg ökoadóval. A létező közigazgatási szerkezethez kapcsolódva regionális szinten elindulhatnak olyan modellkísérletek, amelyek a már meglévő források alapján biztosítanák a hatékonyabb feladatellátást.
Az úgynevezett társult megyék elképzelés alapján a megyék és a megyei jogú városok koordinált működése valósulhat meg. A dél-dunántúli régióban belátható időn belül meg is indulhat egy ilyen modellkísérlet, egy új finanszírozási rendszer kikristályosodása. A jelenleg létező helyi iparűzési adók kistérségi szintű összevonása és újraelosztása azonban vélhetően újabb feszültséget vinne az amúgy sem teljesen stabil társulásokba. Kizárólag teljesen átlátható adómegosztási rendszerben lehet tehát csak gondolkodni.
– A központi kormányzat és az önkormányzati szektor közötti szja-megosztás másfél évtizede állandóan változó szabályozása szintén nem szolgálta az átláthatóságot és kiszámíthatóságot.
– Kicsit távolabbról közelítve a kérdést meg kell említenem, hogy ma, 2005-ben kétféle jelentős nyomás nehezedik a közszektorra. Az egyik az EU-támogatások maximalizálásának igénye, a másik a fiskális konvergencia kritériumok teljesítése. Kicsi tehát a fiskális politika mozgástere, és rövid távú célként csak két dolgot tűzhetünk ki. Egyrészt a nominális konvergencia-folyamatban ne legyen többé puffer az önkormányzati szektor. Az önkormányzatokat rá kell szorítani a hatékony gazdálkodásra, de ennek a feltételeit – többek között a kiszámíthatóságot is – meg kell teremteni. A forrásmegosztás tekintetében ez azt jelenti, hogy meghatározott ideig – és itt a választások helyett az EU tervezési ciklusaiból kellene inkább kiindulni – rögzíteni kellene a forrásmegosztást és a forrásszabályozás egyéb szabályait. A finanszírozást valamely makrogazdasági aggregátumokból kialakított mutatóhoz lehetne rögzíteni.
– Például a GDP arányában?
– Többféle technika van, a GDP nyilván szerepelhetne lenne, ahogy más mutatók is. De természetesen nem nominális rögzítésről beszélek. Ez a megoldás lényegesen javítaná a hitelképességet, hiszen a bebiztosított adómegosztási szabályok alapján már a bankok is elfogadhatnák ezt fedezetként. Másfelől az önkormányzatoknak is kötelezővé kell tenni a középtávú tervezést. Olyan kapacitásokra lesz ugyanis szükség az uniós forrásokra való pályázáshoz, amelyek költségeit hosszú távon is figyelembe kell venni az önkormányzati gazdálkodásban.
