Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Ön nemcsak az ország egyik legnagyobb kórházának vezetője, hanem az SZDSZ egészségügyi tanácsadója is volt. Miként látja az egészségügyi reform körüli vitát, egyáltalán szükség van-e alapvető változásokra?
– Egész Európában jelentős változások történnek az egészségügyben és ez sehol sem zajlik a szakma és a politika összecsapása nélkül. Magyarországon is érezhetően megváltozott az állampolgárok hozzáállása, ma már senki sem beszél ingyenes ellátásról, ezért tudni akarják mit kapnak a pénzükért. Itt érhető tetten a magyar rendszer egyik nagy hibája, az, hogy nehezen átlátható.
A tudományos fejlődés sem csak vívmányokat hoz, hanem például jelentős költségemelkedést. Míg 30 éve a krónikus izületi gyulladás következményeinek kezelési módja a gyógyfürdő és krémek használata volt, ma már egy hetvenéves embernek is ültetnek be csípőprotézist. Nőtt az emberek átlagéletkora és – teljesen természetesen – az életminőségre is nagyobb hangsúly került. Ez azonban rengeteg pénzbe kerül, azt azonban tudni kell, hogy az orvosi beavatkozás pénzügyileg nem térül meg, ennek egyetlen hozadéka van, az pedig a több egészségesebb életév.
– Márpedig mostanában többször lehetett hallani, hogy az egészségügy gazdaságilag is jó befektetés, hiszen az élettartam növekedése, az életminőség javulása kifizetődő.
– Mint mondtam, ez kizárólag egészséges életévekben térül meg. Az életminőség javításához modern eljárások szükségesek, az pedig rengeteg pénzbe kerül. Ugyanakkor pont az emberi életben való megtérülés miatt fontos ez. Itt említeném a prevenciót, ami olyan mint a diófaültetés, azt az unokáinak teszi az ember. Egy terhesgondozásra járó kismama esetében nem az a valódi cél, hogy egy egészséges gyerek, hanem egy majdan születendő egészséges gyermek apja vagy anyja szülessen. A prevenció minimum 10 évre, de inkább generációkra szóló befektetés, ettől függetlenül nagy szükség van rá. Nem feledtetheti azonban azokat a betegeket, akiket ma kell meggyógyítani. Ezért felelőtlenség a megelőzést és az egészségügyi reformot rövid távú politikai szlogenként és gyors gazdasági megoldásként emlegetni.
– A reform kapcsán sokszor elhangzott, hogy át kell szervezni az intézményrendszert, mert míg egyes helyeken párhuzamosság van, máshol hiány. Ön hogy vélekedik erről?
– Mindez igaz. Ma Magyarországon a halálesetek 25 százalékáért a daganatos betegségek okolhatók, miközben a kórházi ágyak csupán 2 százalékán „fekszenek” ilyen betegek. Igen kevés a rehabilitációs, ápolási és hospice intézet, ebben a szakma valamennyi szereplője egyetért. A jelenlegi struktúra ugyanis mintegy 100 éve épült ki. A lehetséges megoldásokban vannak nézetkülönbségek. Abban konszenzus van, hogy a reformhoz pénz kell és nem is kevés. Egy onkológiai osztály kiépítése több 10 millióba kerül, márpedig a magyar egészségügy 50 éve pénzhiánnyal küzd. Abban sincsenek nagy viták, hogy a változásra sürgősen szükség lenne.
– Ezek szerint csak a hogyanról nem egységesek a vélemények.
– Pontosan. Nem látok arra esélyt, hogy mindez csak és kizárólag állami pénzből megoldható, minőségi változás csak a magántőke bevonásával lehetséges. Ugyanakkor ez csak szabályozottan és megfelelő kontrollal történhet. A privatizáció szónak még mindig van egy kellemetlen csengése némelyek fülében. Azt kellene felismerni, hogy ha a magántőke megjelenik az egészségügyben, ott nem feltétlenül akar vagy tud gyorsan meggazdagodni, hiszen ez korlátozható. A Szent István Kórház 117 éve működik, ennyi ideje termel bevételt és még termel 100 évig. Az egészségügy tehát hosszú távon biztonságos befektetés, ennek a hátterét, átláthatóságát és kontrollrendszerét kell megteremteni.
– Ez lehet a kicsit háttérbe került kórháztörvény, illetve a kormány egészségügyi politikájának zászlóshajója, az irányított betegellátási rendszer?
– A kettő külön-külön nem lehet üdvözítő, hiszen az egyik pont a szükséges magántőke bevonását segíti, ám az csak akkor lehet eredményes, ha a rendszer is változik. A kettő együtt azonban lehet egy jó kiindulópont. Persze a jelenlegi koncepciókon még bőven lehetne mit alakítani.
– Akkor már csak a politikai akarat hiányzik?
– A politikai akarat szerintem lassan megszületik. A döntéshozók sehol nem szimbolista költők, a politikusoknak azzal kell foglalkozniuk, ami az állampolgárokat is érdekli, márpedig az egészségügy mára elsődleges problémává vált. Az emberek rájöttek, hogy a magyar egészségügy nem ingyenes, nem egyenlő hozzáférésű és nem magas színvonalú. Arra is könnyen rájönnek, ha valaki csak maszatol, ezért azt hiszem, a politikusok is belátták, hogy nem lehet megúszni az egészségügyi reformot.
– Hol lehet igazán komoly szerepe a magántőkének?
– Elsősorban a krónikusellátásban, a járóbeteg-szakrendelésben, ezek szinte mindenhol magántőke segítségével működnek. Ugyanakkor kevésbé lehet helye a nagy kórházakban, hiszen ezeknek a tömeges ellátásban meghatározó, referencia szerepük van. Hasonlóan nem lehet helye a sürgősségi ellátásban, hiszen ez kiszámíthatatlan terület és mindenhol állami feladat. A magántőke ott jelenik meg, ahol kiszámíthatóság van, ilyenek még a rehabilitációs, az ápolási feladatok. A német egészségügy lehet példaértékű, több biztosítón, mégis szolidaritáson alapuló, kötelező befizetéssel, nemzeti kockázati közösséggel. Egyébként a magyar rendszer is hasonlóan működött a II. világháborúig.
– A szakma hogyan fogadná a változásokat?
– Van rá szakmai fogadókészség, pénz már jóval kevesebb. Az intézményi vezetők jelentősebb átalakítást és fejlesztést csak bizonyos osztályok rovására tudnak megtenni. Át kell gondolni a kis kórházak helyzetét is, igenis vannak intézmények, amelyeket a betegek érdekében és nem csupán gazdasági okokból kellene bezárni. A betegnek is jobb, ha egy jól felszerelt intézetben, komoly gyakorlattal bíró szakemberektől kap ellátást. Át kell alakítani a nagy kórházakat is.
– Önt sok támadás érte, a hálapénzzel kapcsolatos nyilatkozatai miatt. Milyen változások szükségesek az orvosok és az egészségügyi dolgozók munkájában?
– Egyáltalán nincs rossz véleményem az orvostársadalomról, a többségük nem is kerül hálapénz közelébe, ám egy hangos kisebbség igen, és ők mindenáron meg is kívánják őrizni ezt a lehetőséget. Azt viszont látni kell, hogy a rendszer hibái már bizalmatlanságot generáltak. Ha egy magyar beteget kórházba utalnak, akkor elindul a körbetelefonálgatás, hogy hol van ismerős orvos vagy megpróbálják „megvásárolni" a bizalmat. Miközben Németországban egy kismama gond nélkül megszül az ügyeletes orvosnál, addig ez Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Szerintem a bizalom visszaszerzéséhez is elengedhetetlen a rendszer változása. A magyar orvosok szakmailag felkészültek, ugyanakkor nekik is el kell fogadniuk, hogy a betegek ma már tudatosabbak, tisztában vannak a jogaikkal.
