Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Európa persze nem földrajzi egység (határait a múltban is tologatták, volt idő, amikor a határt a Donnál húzták meg, most az Urálig terjed) hanem mindenekelőtt civilizációs és kulturális közösség. Újabban pedig egyre inkább gazdasági régió, amely egyre több szállal fonódik mind szorosabban össze. Erről a közös Európáról álmodoztak a földrész nagy gondolkodói. Voltaire szerint jelent „egy nagy köztársaságot, amelyik több különböző államra oszlik, vannak köztük királyságok vagy más államformájúak…, de mind kapcsolatban áll egymással. Vallási alapjuk azonos, még ha felekezetekre oszlanak is. Ugyanazok a törvények és a politika alapelvei, s ezek a világ más táján ismeretlenek” – írta Voltaire, nem kevesebb mint két és fél évszázaddal ezelőtt. Alig több mint ötven évvel később Burke arról írt, hogy „Európai ember Európa semelyik vidékén sem lehet hazátlan”. József Attila pedig Thomas Mannt európaiként üdvözölte a fehérek között. Közös gyökereken, civilizáción alapuló, egyedi vonásait megőrizve is közösséggé formálódni képes nemzetek összességére és arra a civilizációra gondolunk, amely magában foglalja az emberi jogokat (beleértve természetesen a kisebbségi jogokat), a toleranciát, a másság elfogadását, az egyéni szabadság tiszteletben tartását, a közös kulturális értékek őrzését és – hogy a gazdaság se maradjon ki – a kreativitás, a vállalkozó szellem megbecsülését, sőt talán Max Weber protestáns etikáját is. (És még sok minden egyebet.) A közös Európa évszázados léptékben gondolkodni képes művészek, tudósok és államférfiak a 20. század második felében kivételes esetként megvalósulni látszó elképzelése. A határokat, falakat, sőt vasfüggönyt lebontó Európa-idea valósággá válása sokak közös erőfeszítésének eredménye. Olyanoké, akik nem csak álmodni, de a részleteket megtervezni, ha kell kompromisszumokat kötni, majd azokon szívós munkával túllépni voltak képesek. (Így jutottak el a közös pénz bevezetéséig, a közös alkotmányig és az unió folyamatos bővítéséig.)
Mi talán a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakban voltunk részesei az európai fejlődés fő áramának, egyébként csak kiemelkedő és többnyire csak szerény társadalmi visszhangot kiváltó elkötelezett gondolkodók, művészek juttatták kifejezésre odatartozásunkat. Két évtizeddel ezelőtt udvariasan mosolyogtam volna, ha valaki az európai gazdasági közösséghez való tartozásunkat a belátható jövő realitásai között említi. Egy évtizeddel ezelőtt pedig azt nem hittem volna el, hogy akadnak, akik megkérdőjelezik magát a most már belátható távolságba került célt is, ecsetelve a csatlakozás hátrányait.
Valaha a helyi piacok nemzeti piaccá való egységesülése, a nemzetállamok színpadra lépése jelentette azt a pluszt, amely felgyorsította az európai gazdaság fejlődését, hátterében az ipari forradalomnak nevezett rohamtempójú technikai átalakulással, amely azután rövidesen gyökeresen átalakította az agrárgazdaságot is. Nem kétséges, hogy a szelekció, a verseny terepének kiszélesülése a lokálisról a nemzeti piacra óriási felszabaduló hajtóerő. (A különbség körülbelül olyan, mint a járási és a nemzeti bajnokság között a labdarúgásban.) De az sem lehet vitás, hogy ennek az átalakulásnak nem kevés áldozata volt. Angliában a hagyományos mezőgazdaság nem csekély része tönkrement a bekerítések nyomán. (Még többen akkor, amikor a parlament eltörölte a gabonavámot és az olcsó kanadai gabona bezúdult a szigetország piacára.) Az ipar fejlődése sem volt éppen diadalmenet, ha hinni lehet (és szerintem igen) Engels leírásának az angliai munkásosztály helyzetéről. Ami a gazdaságtörténet vagy a statisztikák szerint magasról nézvést sikertörténetnek számít, az átélve, közelről keserves folyamat lehet, a példát folytatva nem csak az elszegényedettek, hanem a nemzetállamok folytán leértékelődő helyi autonómiák szempontjából és az ugyancsak leértékelődő tradíciók folytán is.
A nemzetállam létrejötte egységes játékszabályok bevezetésével járt. Ehhez alkalmazkodni kellett, és akik ebben lassúnak bizonyultak, azok vesztesekké váltak. Ilyenek voltak, nem is kevesen. A gyors kiemelkedés és a gyors bukás olyan jellemzők lettek, amihez bizony hozzá kellett szokni. A folyamat csőddel, munkanélküliséggel, pénzügyi válságokkal tarkítva úgy ment végbe, hogy nem a vesztesek számának minimalizálása volt a fő cél. (Ha az lett volna, akkor a mai fejlett országok körülbelül fél évszázados késésben lennének. Védőháló létezett persze, de ez nem küszöbölte ki a bukás kockázatát.)
Ahogy egykor a nemzeti piac kíméletlenül fölébe kerekedett a helyi piacoknak, ugyanúgy megállíthatatlanul érvényesül a határok nélküli, mind egységesebb játékszabályokon alapuló európai piac fölénye a nemzetállamok piacaival szemben. (Felesleges mondani: annál inkább érvényesülni fog ez a fölény, minél szűkebb a nemzeti piac, mint a mi esetünkben is.) Nem nehéz belátni, hogy a közös pénz, ami kizárja az árfolyamok szeszélyes ingadozását (azt már megtapasztalhattuk, hogy ez mit jelent és főként, hogy mennyire költséges játék), kiszűri a pénz átváltásának költségeit is, olcsóbbá és biztonságosabbá teszi a nemzetközi kereskedelmet az unió tagországai között. A nagyobb piac nagyobb merítési arányt jelent a jobbak – ahogy mi közgazdászok szeretjük mondani –, a versenyképesebbek kiválasztódásában. A gyorsabban, akadálytalanabbul mozgó tőke is elsősorban ezt (és nem a spekulációt) jelenti. Gyorsabban terjednek a technikai újdonságok. Tömörebben: az első kérdés nem a torta szeletelése (a ki mennyit nyúlhat le kérdése), hanem az, hogy ettől a változástól nagyobb lesz a torta. Mellesleg nagyobb lesz a szabadság is. Tágul például a külföldön tanulás lehetősége és előbb-utóbb a külföldi munkavállalásé is. Kellemes érzés a procedúramentes határátlépés és örülni fogunk a fapados légitársaságoknak is (a Malév persze nem).
Körülbelül ezek az okok amiért annyira örülök, hogy újra az európai fejlődés fősodrába keveredünk. (Lehet persze rezervátumban élni „szabadon”, de bekerítve a közös Európa által. Én ezt nem szeretném, és gondolom, sokan mások is így vannak ezzel. Erről szólt a népszavazás.) A hosszú távú előnyök tehát nyilvánvalóak. A kérdés az, hogy mi lesz addig, amíg a pozitív hatások számunkra is kézzelfoghatóvá válnak. Azt hiszem a viták, nem egyszer a félelmek valahol itt kezdődnek.
Május másodikán nyilván nem történik semmi. Nem változnak érdemben az árak, de persze a bérek sem. Fel kell adnunk néhány illúziót. A bérek felzárkózása csak olyan tempóban valósulhat meg, ahogy a termelékenység erre fedezetet ad. Ma a magyar termelékenység nagyjából fele az unió átlagának. Ahogy ez a gap szűkül, úgy közelíthetnek a hazai bérek is az osztrák bérszinthez. Ha ezt ennél gyorsabban tennénk, akkor a hazai termelők kiszorulnának az exportpiacról és előbb-utóbb az olcsóbb import révén a hazai piacról is. A klubtagság azzal jár, hogy tudomásul kell vennünk a játékszabályokat. Főként azt, hogy a versenyfeltételek szigorúan egyenlőek. Ennélfogva nem magánügy többé az agrárium támogatása, de az adórendszer sem. A közösség bármely tagjának ugyanolyan feltételeket kell biztosítani, ha nálunk vállalkozik, mint magyar társának. Fegyelmezett gazdaságpolitikát kell folytatnunk, ami az inflációt, költségvetési deficitet illeti. (Ezt jómagam inkább előnynek tartom mint hátránynak.) Tudomásul kell vennünk a többi kilenc most csatlakozó országhoz hasonlóan, hogy nem kapunk olyan bőséges pénzforrásokat, mint kapott Írország vagy Portugália. Nehezebb feltételek közé kerülnek azok a gazdaságok, amelyek méreteiknél fogva eleve nem versenyképesek (hacsak nem hozzák létre a termelési méreteket növelő integrációt). Tudomásul kell venni a támogatási procedúrát, amely bürokratikus (ez számunkra nem különösebben szokatlan), de szereti ellenőrizni, hogy a közösségi forrásokat valóban arra a célra fordítják amire kérték és hogy valóban hatékonyan használták fel. A tudomásul veendő realitások sorát még folytathatnám, de a lényeg az, hogy a közösséghez tartozás korlátozza a nemzeti szuverenitást és élesebbé teszi a versenyt.
Az előttünk álló időszak tehát az alkalmazkodás és nem félek kimondani, a gazdaságpolitika szintjén a tervszerűbb gazdálkodás, a vállalkozások szintjén pedig az élesebb verseny periódusa lesz. Tanulási folyamat, amelyben a sikeresség az alkalmazkodóképesség és a kreativitás függvénye. Lesznek természetesen vesztesek is, akik ebben a folyamatban elmaradnak. Schumpeter szavait idézve a piacgazdasági fejlődés teremtő rombolás, amelyben az innovatívak kiszorítják a makacsul a megszokotthoz ragaszkodókat. Rajtunk múlik, hogy a magasabb osztályba lépést sikerként, felzárkózóként éljük meg vagy csalódottan fanyalogva.
