Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A közgazdászok a matematikához, a fizikához hasonló, tiszta fogalmakkal operáló, egzakt tudományt szerettek volna létrehozni a skót Adam Smith által a 18. században elindított közgazdaságtanból. A gazdasági viselkedés egészét megmagyarázni kívánó tudományból azonban a vegytiszta modellalkotás, a „minden más változatlanságát” feltételező elemzési mód (ceteris paribus) a puszta önérdekkövetésre lecsupaszított gazdasági szereplő, a homo oeconomicus feltételezésével a konzisztencia teljesülhetett, azonban ennek a gyakorlati hasznossága és a gazdasági viselkedés magyarázata látta kárát.
Ez azonban sokáig nem jelentett problémát a közgazdászok számára. Az 1929-es depresszió kellett ahhoz, hogy a közgazdászok nagy része megkérdőjelezze a korábbi elképzeléseket és elfogadja J. M. Keynes érvelését. Eszerint a gazdasági egyensúly könnyen elromló valami, az egyensúly vizsgálata pedig csak egy résztémája lehet a közgazdaságtannak, az általános elméletnek. A korábbi, valóságtól elrugaszkodott elemzési keret átlépése azonban már jóval Keynes előtt megkezdődött, és azóta is folyik: iskolák, közgazdászok sora próbált a gazdaság valóban megfigyelhető működését leíró modellt készíteni. Egy ilyen kísérlet az úgynevezett kísérleti közgazdaságtan (experimental economics) is, melynek két jeles képviselőjét, Daniel Kahnemant és Vernon L. Smitht 2002-ben közgazdasági Nobel-díjjal tisztelte meg a svéd akadémia.
A kísérleti közgazdaságtan kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Journal of Social Psychologyban publikáló Thurstone a neoklasszikus közgazdászoktól eltérően nemcsak beszélt közömbösségi görbékről, de néhány ember fogyasztási döntéseit egy laboratóriumban megfigyelve meg is próbált ilyeneket felrajzolni - és eredményei megerősíteni látszottak a mikroökonómia alapfeltevéseit a racionális fogyasztóról. A közgazdasági elméleteket kísérletekkel, az embereket szimulált döntés elé állítva ellenőrző eljárás azonban nem mindig hozott a hagyományos felfogást igazoló eredményt - legalábbis ez Kahneman munkásságára nem jellemző. A Princetonon tanító pszichológus Amos Tverskyvel kiscsoportos laboratóriumi kísérleteket végezve megállapította, hogy a bizonytalanság melletti döntések függnek a probléma megfogalmazásától. Úgy találták, hogy a gazdasági szereplők a szokásos feltételezéssel ellentétben nem a döntések lehetséges kimeneteleit pontosan értékelve, előnyöket és hátrányokat mérlegelve határoznak, hanem sokszor érzésből vagy valamilyen hüvelykujjszabály alapján. Így mérföldeket hajlandóak autózni jóval a benzinköltség alatti kedvezményért, netán guruként tisztelnek egy tőzsdei alapkezelőt, mert az két évig a piaci átlag feletti hozamot ért el. Ezek az emberi gyöngeségek, meg nem fontolt döntések (heuristic shortcuts) aztán olyan gazdasági jelenségekhez vezethetnek, mint a tőzsde hirtelen szárnyalása vagy zuhanása. A szkeptikusok életidegenséggel vádolják Kahneman laboratóriumi megfigyelésekre épülő behavior economicsát, ám az ennek segítségével nyert döntési modelleket ma már többfelé használják - így a másik friss Nobel-díjas, Vernon Smith által kifejlesztett kísérleti módszerekhez, szimulációkban is.
Az eredetileg villamosmérnökként végzett Smith szélcsatornás kísérletei egy szituációban lehetséges kimenetelek értékelésével új piaci formák, aukciós mechanizmusok előzetes értékelését, a várható bevétel megbecslését teszik lehetővé. Ezeket a modelleket több energiapiaci liberalizáció, illetve a telekomcégeket az IT-eufória kipukkadásával a padlóra küldő 3G-aukciók megvalósítására is felhasználták.
P. B.
