A pénzügyi válságról sokan, sokfélét gondolnak, az amerikait elválasztják az eurózónáétól vagy sem, összehasonlítják azt a megelőző évtizedek válságaival. Utóbbiak közül, ha csak a jelentősebbeket vesszük, akkor időrendben volt az angol font elleni támadás fémjelezte európai árfolyamválság, a délkelet-ázsiai, majd az orosz és brazil, ezt követte az amerikai részvénypiaci, végül pedig az argentin és török válság. Ezek a bank-, illetve árfolyamválságok általában visszavezethetőek voltak valamilyen egyensúlytalanságra, pénzpiaci buborékra vagy gazdaságpolitikai melléfogásra.
Ha azonban most körültekintünk, akkor azt látjuk, érezzük, hogy ez a válság más, mint a többi. Mindenki mással próbálkozik, még sincs egyértelmű kivezető út. Egyrészt látható, hogy alapvetően a túladósodott országok vannak bajban, tehát a legtöbb esetben adósságválságról beszélhetünk, legyen szó akár az állam, akár a lakosság hiteleiről. Ilyen volt már korábban is, Magyarország 1982-es IMF-tagságára például éppen azért volt szükség, mert az akkori latin-amerikai válság miatt nem jutottunk volna külső hitelhez, amire a gazdaságpolitikának titkoltan, de égető szüksége volt a rendszer egyben tartásához. Napjainkra azonban a kétpólusú világrend Kína fejlődésével hárompólusúvá vált, és sem az Egyesült Államok, sem Európa belátható időn belül nem lesz képes felvenni a termelési versenyt az államkapitalista kínai modellel. Az USA a korábbi válságkezeléseihez hasonló eszköztárat alkalmaz, amelynek alapvetően három pillére van. Egyrészt a magánszektor keresletének kiesését mesterséges, állami kereslettel helyettesíti. Az államadósság elérte a nemzeti jövedelem szintjét, ezért mára kifulladt. Másrészt elárasztja a gazdaságot és a világot is dollárral. Havonta közel másfél magyar gazdaságnyi dollárt önt a piacra az amerikai jegybank, ami azért ottani mércével mérve sem kevés. Eredményként látható egyfajta lassú kilábalás, de az elmúlt hónapok rámutattak arra, hogy létszükséglet a havi dózis, annak visszavétele nem tudni, mennyi negatív hatással jár. Az adósság viszont csak a probléma elodázását jelenti, akkor is, ha ez ma az amerikai jegybank pénznyomtatásának kvázi-adóssága. A harmadik eszköz, hogy az olaj és gáz olcsóbb energiájával versenyelőnyre tesznek szert az energiafüggő Európával és Japánnal szemben. Mint a 70-es évek, nem? Kínával szemben azonban egyik eszköz sem igazán hatékony. Nem véletlen, hogy az amerikai elnök két legnagyobb dilemmája, hogy vállaljon-e újabb közel-keleti konfliktust, illetve hogy kit tegyen a jegybank élére. Ők is érzik az új kihívást, de nem tudják a választ.
Európában az Egyesült Európa hívei az integráció további erősítésében vélik felfedezni a kiutat, ezúttal a bankunió elkerülhetetlenségével. Azt pedig jól tudjuk, hogy mindig több lehetőség van, tehát, ha valamit elkerülhetetlennek mondanak, ott valami nem stimmel. A bankunió lényege márpedig nem egy újabb válság elkerülése, hanem a gyengébb és az erősebb tagállamok között a jelen- és jövőbeli bankválságok terheinek megosztása és így a nagy közös európai álom újabb mérföldkövének megépítése. A következő válságnál a bankunió ki fogja kényszeríteni a költségvetési uniót, az azt követő válság pedig a nemzetállamok feletti politikai uniót, ahol már összeurópai gigapártokra szavazunk és a közpénzekről szóló döntések is Budapestről számolva ezerötszáz kilométerre, Brüsszelben születnek. Ha azonban elolvassuk a bankunió tervezetét − kétszer hetven oldal −, akkor két dolog ötlik a szemünkbe. Egyrészt kitétel, hogy a szabályozás nem károsíthatja a bankszektor jövedelmezőségét. Másrészt a szöveg megfogalmazása olyan általános, hogy abból mindenki azt olvas ki, amit akar. Ha hozzávesszük, hogy az európai bankfelügyeletnek jogosítványa lesz egy bank működési engedélyének felfüggesztésére, illetve irányításának átvételére, nem igazán értjük, miért ez lenne a válság megoldása. A válság oka ugyanis éppen hogy a bankok szabályozási hiányossága volt. Ez megengedte, hogy az állandó profitkényszer irányítson, ami szükségszerűen a túlzott kockázatvállaláshoz, túlhitelezéshez vezet, egy kisebb kockázattal működő, de stabil bankrendszerhez képest. Változna a szabályozás terén bármi is a formai központosításon túl?
A pénzügyi válság legfontosabb üzenete az, hogy véget ért a hitelekre alapozott gazdasági növekedés. A fejlett országokban a második világháború után a nemzeti jövedelemhez mért banki hitelállomány a kezdeti azonos szintről háromszorosára emelkedett. Ennek a korszaknak vége, lezárult. Az alacsony adóssággal rendelkező országok az alapvető nyertesek, melléjük az tud majd felzárkózni, aki megtalálja az adósságcsökkentés és a növekedés együttes megvalósításának receptjét.
