A hét első felében rég nem látott eufória jellemezte a pénzpiacokat, értve ezalatt, hogy a befektetők ismét bizalmat szavaztak Európának. Az okokról sokan mondanak sok okosat, leginkább az elcsépelt frázisok kerülnek elő (növekedett a kockázatvállalási hajlandóság stb.), meg az értetlenkedés, hogy lám, lám, pedig az eurózónás pénzügyminiszterek legújabb találkozóján sem sikerült feltalálni a spanyolviaszt. Azonban egy aprónak tűnő dolognak talán kevesebb figyelmet szentelt a kelleténél a média: az úgynevezett páneurópai kötvénykibocsátásról van szó, amely néhány tagállam vehemens tiltakozása ellenére is tulajdonképpen elkezdődött.
A jelenlegi európai adósságválság lényege befektetői szempontból ugyanis abban áll, hogy az eurózóna-tagországok állampapírjai korántsem tekinthetők úgynevezett kockázatmentes befektetésnek, hiszen bármikor előfordulhat, hogy valamely tagország csődöt jelent, az unió pedig ilyenkor jogilag nem köteles helytállni tagjaiért. (Ez hajtotta az egekbe a görög és az ír állampapírok hozamát.) Így kézenfekvőnek tűnik, hogy a megoldást az jelentené, ha az egyes országok helyett maga az unió (vagy valamely szerve) bocsátana ki kötvényeket. Az ötlet fel is merült, persze rögtön ezernyi problémát felvetve. A gondokat többféleképp meg lehet fogalmazni, a lényeg azonban ugyanaz: a megoldás az adósságokat egyre inkább közös kalapba tenné, ami azt eredményezi, hogy a szorgos hangya rosszul jár, a henyélő tücsök pedig jól. A hangyák tehát arra hivatkoznak, hogy a rendszer henyélésre ösztönözne, a tücskök pedig a szolidaritás zászlaját lobogtatva állnak csatasorba. Az ellenzők közül (akik zászlóvivője nem meglepő módon Németország, de ide tartozik a legújabb zónatag Észtország is) legszakszerűbben talán Szlovákia fogalmazta meg a fő aggályt: az effajta kötvénykibocsátás a költségvetési unió felé tett lépés lenne. Valóban. Azonban az euró csak akkor lehet stabil, ha veszik. Márpedig aki veszi, abban jogosan merül fel a kérdés, ki is áll helyt az euróban kibocsátott kötvényekért. A saját devizában kibocsátott államkötvények jellemzője a világon mindenütt - kivéve az Európai Uniót - az, hogy a kötvényekért és a pénzért ugyanaz áll helyt, nevezetesen a gazdaállam. Azonban az euróövezet országainak nincs saját devizájuk, viszont van államkötvényük, az uniónak pedig van devizája (az euró), ám nincs kötvénye. Legalábbis eddig nem volt, hiszen most ha nem is az úgynevezett "E-bond", de valami hasonló már létezik. Tavaly létesült ugyanis két uniós válságkezelő szervezet, ESFS és ESFM néven, amelyek közül az utóbbi most értékesítette első kötvényét. A lényeg, hogy itt tulajdonképpen uniós garanciával bíró kötvényről van szó, besorolása is ennek megfelelő (AAA). Az ECB pedig közben szépen vásárolja a bajba jutott országok kötvényeit. Az unió tehát nem tudott mást tenni, mint hogy igyekszik begyűjteni a rossz kötvényeket és jókat piacra dobni - értelemszerűen ez a befektetőknek tetszik, hiszen kifelé hathatós lépés a probléma megoldására. (A belső problémák - a hangya és a tücsök viszonya - pedig a külső befektetőket nemigen érdeklik.)
Bármi legyen is az oka az euró magára találásának, a következmény nyilvánvaló, például hogy jelentősen gyengült a svájci frank, és az arany ára is visszafordult. Ami pedig a forintot illeti, az is alaposan profitált az euró javuló megítéléséből, meg valószínűleg a svájci frank gyengüléséből is, hiszen a hét közepén egy euró alig több mint 272 forintot ért csupán. Más kérdés, hogy nem sokáig, csütörtökön ugyanis éles korrekció következett, és ismét 275 fölé kúszott az árfolyam, mielőtt pénteken visszakúszott volna 274 alá. A kedvező folyamatok jótékony hatást gyakoroltak az állampapírpiacra is. A három hónapos diszkontkincstárjegy 5,63 százalékos, a megelőző hetinél nyolc ponttal alacsonyabb átlagot ért el, ráadásul úgy, hogy tízmilliárdos mennyiségemelés is történt. A tizenkét hónapos papír egy ponttal hat százalék alatti átlaghozama ugyancsak biztató eredmény.
