Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nehéz egy négypárti egyetértéssel beterjesztett törvény elfogadása után protestálni annak szükségtelensége és átgondolatlansága miatt. Különösen akkor, ha az év végi hajszában nem is látni, hogy ki és miért találta ki a Keler értéktári funkciójának állami kézben tartását. Elnézést kérek, ha véleményem magyarázataként egy kicsit messzebbről indulok írásomban, de nem sokan követik figyelemmel a Kelerrel kapcsolatos hazai fejleményeket és a nemzetközi elvárásokról, trendekről még kevesebben értesülhettek. Ezek ismerete nélkül azonban kevésbé látszik a nemrég elfogadott törvény stratégiai céltévesztése.
A Kelert bölcs alapítói 1993-ban hozták létre, amikor egyedülálló módon egyesítettek olyan funkciókat, amelyeket történelmi okokból és/vagy a konszenzus hiánya miatt más országokban külön szervezetekbe telepítettek. Így egy fedél alá került a részvényekre és az állampapírokra vonatkozó értéktári funkció, az értéktőzsde és az árutőzsde azonnali és határidős elszámolása, a pénzszámlavezetés, és még az állampapírok tőzsdén kívüli kereskedelme (OTC) és a részvénykönyvvezetés is megfért egymás mellett. Mi több, a magyar piac fejlődésének egyedüli lehetősége volt a feladatoknak ilyen koncentrálása, mivel az egyes piacok mérete, jövedelmezősége másként nem tette volna lehetővé fejlett szakmai/technikai háttér létrehozását. A koncepció működőképességét az eltelt tizenkét év 12–14 milliárd forintos vagyongyarapodása és a Keler nemzetközi elfogadottsága fényesen bizonyítja.
A gyakorlat az elméletet is alakította: nemzetközi szakmai körökben is elfogadottá vált az „Economy of Scale vs. Economy of Scope” elv. Vagyis ahol lehet, ott a hasonló ügyletek mennyiségét növelő konszolidációval kell létrehozni a gazdaságos üzemméretet, de ahol nem, ott a hasonló funkciók azonos technikai és szakmai bázison történő összevonásával, közös működtetésével (ld. Keler) kell a mérethatékonyságot megvalósítani. A Keler alapítói ezt felismerve hoztak létre egy olyan intézményt, amely más országokban csak többszörös fúziók útján jött, jön létre. (A legfrissebb példa az összeolvadásra a cseh, szlovák és román piac).
Az alapításkor az MNB azért is vált tulajdonossá a társaságban, mert így látta biztosítottnak a rendszer felügyeletét. Ahogy fejlődött cég, a piac, a szabályozás, úgy a tulajdonosi jogokon kívülre helyeződött a központi bank felügyelő, ellenőrző szerepe. A szabályzatok teljes kontrollja, a naprakész adatszolgáltatás rendszere ma is megfelelő biztonságot ad az MNB számára.
Mit és miért kellene akkor megváltoztatni?
Szerintem szervezetileg semmit. Ami nem azt jelenti, hogy módosításokra nincs szükség, de az irány kijelöléséhez ismerni szükséges az értéktárral kapcsolatos (nemzetközi) elvárásokat is. (Enélkül csak hályogkovács módjára foghatunk a kockázatok kezeléséhez, és úgy járunk, mint a szuperbiztonságos repülő, amelyik stabil ugyan, de a súlya miatt nem tud felszállni.)
A Keler, mint minden nemzeti értéktár, szorosan kötődik a hazai fizetési rendszerhez: az átutalások értékpapír-fedezeteit kezeli. Az ECB nemzetközi fizetési rendszeréhez csatlakozva (TARGET) természetesen a fedezetképzés biztonságos működésével kapcsolatos elvárásokat maga az ECB alakítja.
Ebből adódik a Kelerrel kapcsolatos aggályuk is: az elszámolóház a származékos (határidős/opciós) és az azonnali piacon a teljesítések központi garantőreként (CCP) lép fel.
Helytelen kockázatkezelés vagy extrém piaci mozgások esetén a nem teljesítő adósok veszteségének egy része a Keler veszteségévé válhat, és így a Keler csődjét is jelentheti. A csőd nemcsak a tulajdonosok veszteségét jelentené, de akadályozhatná az értéktár működését: a letétbe helyezett értékpapírok, fedezetek transzferálását, zárolásának és felszabadításának végrehajtását. Szeretném fennhangon kiemelni, hogy NEM A LETÉTBE HELYEZETT ÉRTÉKEK ELVESZTÉSE jelenti a veszélyt, hiszen a teljesítő ügyfelektől azt NEM veheti el sem a Keler, sem a felszámoló (PSZÁF), hanem az az OPERÁCIÓS KOCKÁZAT, hogy egy ilyen helyzetben a Keler „lefagy”, és a késedelmes teljesítés okozhat veszteséget a hazai és nemzetközi értékpapír- és fizetési forgalomban.
A fizetésképtelenséget azonban nemcsak a garanciavállalás, más is előidézheti.
Ha a piac nem tudja eltartani az intézményt, rosszul gazdálkodik, elrontja informatikai fejlesztéseit vagy – mint azt olasz kollégáim említették – rosszul teljesít valamely megbízást, az ebből adódó kártérítés teljes vagyonvesztést is okozhat. Ezért önmagában az értéktári és elszámolási funkcióknak két szervezetbe történő szétosztása látszólag egyszerű megoldás, de az inszolvenciának csak egy speciális esetét zár(hat)ja ki.
Három éve csak messziről kísérem figyelemmel az ECB elvárásait, de tudomásom szerint azóta sincs olyan előírás, ami megtiltaná egy összevont szervezet működését. (Igaz, nem hallottam arról sem, hogy a magyar tőzsdében is tulajdonos ÖKB-t köteleznék arra, hogy az export-import bank szerepéről leválasztásra kerüljön az értéktári funkció, az osztrák értéktár önálló intézmény legyen, és ne csak egy főosztálya egy magántulajdonú banknak...)
Ezért az igazi feladat az lenne, hogy megoldást adjunk arra a kérdésre, hogy miként biztosítható csőd esetén is a folyamatos működés.
Korábban két verzió látszott alkalmasnak:
1.) Egy olyan, a csődvagyon részét nem képező kockázati alap létrehozása, amely az értéktári működés folyamatosságát biztosítja az átmeneti időszakban. (A szükséges eszközöket az alap opciós joga alapján, vagyonának egy részéből megvásárolja.)
2.) A Keler garanciavállalását korlátozzák: pl. a tőke 90 százalékáig, vagy a CCP-t egy a Keler által létrehozott és kezelt garanciaalap vállalja, amiben a Keler vagyonának szükséges hányada található.
Lehet, hogy az egyes verziók részletes kialakításának ma nincs meg minden törvényi feltétele, de transzparens, tulajdonosi szerkezettől függetlenül biztonságos megoldást jelenthetnének. Különösen azért, mert a törvény a tőkepiaci szereplők esetében, és így a Keler esetében is, a PSZÁF-ot jelöli ki a válság menedzselésére, ami garancia az átmeneti állapot szakmailag kifogástalan kezelésére.
De mekkora is ez a veszély?
A Keler által vállalt kockázatok mögött kb. 15 milliárd forintnyi likvid vagyon található, amely a forgalomhoz viszonyítva talán a legmagasabb az EU-ban. A Keler szerepvállalása azonban csak a végső megoldás, hiszen az elsődleges védelmet a letétek és a tőzsdetagok jelentik, ahol az ügyletek legalább 90 százalékában tőkeerős nemzetközi szereplők kötelezettségvállalása található. Így nyilvánvaló, hogy csőd csak egy vagy több nemzetközi szereplő fizetőképtelensége esetén állhatna elő. És azt is könnyű belátni, hogy az Erste Bank és a HVB közötti tőzsdei ügylet garanciája nem nagyobb kockázat Budapesten, mint Bécsben vagy Frankfurtban..
A mostani probléma gyökere tehát az, hogy a fizetésképtelenség kockázatának valódi kezelése helyett elfogadtunk egy kényelmes látszatmegoldást, a szétválasztást.
Ez szülte azt a szerencsétlen helyzetet, hogy fél évvel a választások előtt, az év végi törvényhozási dömpingben, 20 perces véleményezési határidővel kell dönteni egy tulajdonosi kérdésben. Számomra az egyedül biztató az, hogy talán ez a mostani helyzet elég rossz ahhoz mindenkinek, hogy a piac javasoljon egy szakmailag átgondolt, konszenzusos megoldást.
Miért?
Mert a szétválasztás jelentős költséggel jár, és ha az adózási kérdéseket nem sikerül rendezni, akkor a keresztbe számlázás évente több száz millió forinttal drágítja a piacot. Még ennél is rosszabb, hogy a folyamat elhúzódása és bizonytalan kimenetele évekig gátolja a Keler eladását, és így a hazai és nemzetközi integrációs folyamatban való részvételét. Bénaságra leszünk kárhoztatva egy gyorsan változó környezetben, ahol a vertikális integráció, a „siló” trendje mellett Skandináviából már olyan meglepő híreket is hallunk, hogy az OMX tőzsdeholding nagy, helyi letétkezelő bankok részére értékesítette az értéktár 80 százalékát.
A záró üzenet csak annyi, hogy a törvényalkotásban kompetenciával rendelkező személyeknek fel kellene ismerniük, hogy a fejlett világ, az unió már túllépett azon, hogy tulajdonosként akarja felügyelni a tőkepiacok fejlődését.
