Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Minden évben kétszázezer ember özönlik Cuzco-ba ezen a napon. A főtéren, Plaza the Armas-on csodálatos, színes ruhákban, ősi zenére, szép ünnepélyesen masíroznak be színészek a tér kapuján. Lassú, méltóságteljes lépésekkel megtöltötték a tér közepét, majd behozták a királyt is, aki kecsua nyelven köszöntötte a népet. A szövegből ugyan egy kukkot sem értettünk, de a dobolás, táncolás, zenélés megtette a hatását, és csak álltunk megbabonázva. A rövid beszéd után a király és kísérete kivonult a térről. Az ötszáz színész kis buszokba szállva felvonult Saqsaywaman-ba, mi meg rohantunk utánuk.
A három szinten álló falakon sorban álltak a katonák, ahogy bevonult a tömeg a hegyoldalról a kis térre, és ameddig a szem ellátott, mindenhol szivárványszínű zászlók lobogtak. Gyönyörű volt a szertartás, bár azt a részt nem nagyon szerettem, amikor ősi szokás szerint feláldoztak egy lámát, élve kitépték a szívét és körbemutogatták a tömegnek.
Az Inka Ösvény
Ez a teljes birodalmat átszelő útrendszer (Camino del Inca) rendkívül fontos volt az inka birodalom szervezettségében. Fénykorában az inka birodalom Quito-tól (Ecuador) Santiago-ig (Chile) húzodott, és az informació hírnökök útján terjedt. Az inka futók 3 nap alatt jutattak el egy hírt Limabol Cusco-ba, míg ugyanez a spanyol lovasoknak két hétbe tellett. Az inka útrendszer bizonyos részei meg mai is járhatóak, más részeket leromboltak az inkák, hogy nehezítsék a spanyol hódítók dolgat.
A túra kiindulópontja Ollantaytambo-tól nem messze van, ám előbb megnéztuk az inka romvárost. Ez az óriási romterület elsősorban erőd volt, itt aratták az inkák kevés győzelmeik egyikét a spanyolok felett. Vezetőnk, Efrain a közeli hegyre mutatott, onnan cipelték az építkezéshez az inkák a köveket. A mai város ugyanott van, ahol az inka urbánus központ volt. Itt eredeti ősi inka utcákon járhattunk, ahol a mai napig remekül működnek a régi vízvezetők. Ez az egyetlen hely Peruban, ahol a mai emberek ősi inka épületekben laknak. Bár azóta a legtöbb házba bevezették a vezetékes vizet és a villanyt, a városnak hamisítatlan ősi inka hangulata van. Bekéredzkedtünk egy otthonba, helyes kis tengerimalacok rohangáltak a „nappali” közepén lévő tűzhely körül.
A meghódítandó csúcshoz, a Halott Asszony hágóhoz úgy 3000 méterről indultunk és 4280 méteren volt a cél. Az egész út alatt, ha tízméter egyenes szakasz van, akkor sokat mondok. Fel, fel, fel és fel. Mindent bevetettünk, hogy könnyebb legyen. Rágtunk kokalevelet, megettünk egy mázsa csokit, mogyorót, mazsolát, sétáltunk lassan, gyorsan, hátrafelé araszolva és cikk-cakkban (ez utóbbi a hordárok módszere). A végén már úgy voltam vele, hogy csak még három lépés, aztán kis fújtatás. Oxigén egy szál se, a szél viszont egyre metszőbb volt. De egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy nekivágtam, hiszen lélegzetelállító volt a látvány.
A következő csúcs már „csak” 3900 méteren volt. Útközben láttunk egy helyes kis romot, Abra de Runkuracay nevű köralakú építményt. Este egy kis tó partján táboroztunk. Tudtuk mi vár ránk, a második éjszaka hidegéről is sokat hallottunk már, és tényleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sál, kesztyű, így szürcsölgettük a forró levest kis gyertyák fényénél.
A harmadik csúcs 3690 méteren volt, a felhőkkel egy magasságban jártunk, úgy éreztem, mintha csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy elérjem őket. Ameddig a szem ellát, óriási hegycsúcsok. Vezetőnk megmutatta, hogy öleli körbe az építmény a hegy formáját - az inkák különösen szerették és tisztelték a természetet, és soha nem rombolták volna le, inkább köréje építkeztek. Az inkáknál ugyanis minden a reciprocitás elván működik - ha elveszünk a természettől (például élelmet, köveket), vissza is kell adni valamit. Legtöbbször fiatal lányok vállalkoztak önként erre a szerepre, véres gyilkolások nem illettek volna a képbe. Megtudtuk azt is, hogy rendkívül ritka volt a lopás, hiszen nem volt magántulajdon, hanem minden a napistené volt, és tőle senki sem mert vagy akart lopni.
Az inkák nem építettek teljesen meredek utakat, hanem azok szelíden kanyarognak ide-oda, sokkal könnyebb így feljutni rajtuk a csúcsra. Gyönyörködtünk még egy kicsit a tájban, aztán újra séta lefelé, az utolsó táborhelyre. Útközben még egy romterület, Phuyupatamarca várt ránk, és egy rendkívül romantikus, erdős útszakasz. A táborhely a Winay Wayna romváros mellett volt, úgy 2700 méter magasan. A tábor mellett van egy hostel, ahol hűtött sört is lehet kapni.
