– Ebben az esztendőben 60 éves a budapesti Francia Intézet. Melyek voltak az elmúlt évtizedek kiemelkedő eseményei az intézmény számára?
– A Francia Intézetet, amely történetének első 15 évét a pesti Wurm utcában (ma Szende Pál utca) töltötte el, 1947. június 13-án adta át Elsa Triolet és Louis Aragon. A francia irodalom e két kiemelkedő alakjának jelenléte már akkor egyértelműen jelezte az intézmény rangját. Az első években vendégül láttuk a francia költő Paul Eluard-t, a magyar zeneszerző Kodály Zoltánt, 1957-ben pedig Yves Montand és Simone Signoret, a francia filmművészet két emblematikus alakja is látogatást tett az intézményben, amely a hely szűkössége, illetve az igények növekedése miatt 1961-ben a Szegfű utcába költözött. Öt évvel később, 1966-ban felkereste a magyar fővárost a Comédie francaise társulata. Fontos dátum 1976 is, amikor az intézetben megkezdődött a televíziós műsorok kiközvetítése, ami lehetővé tette a Magyar Televízió (MTV) számára francia készítésű filmek és műsorok megvásárlását. Négy évvel később itt járt Jean-Luc Godard világhírű filmrendező is. 1992-ben az intézmény átköltözött a budai rakpartra, a francia George Maurios által tervezett és azóta is használt épületbe. A helyszín kiválasztása sem volt véletlen, ezen a helyen állt ugyanis a második világháború előtt a francia diplomáciai képviselet épülete.
– Mit tart az eltelt időszak legnagyobb eredményének?
– Az intézet munkájának egyértelmű elismerése, hogy már nem külföldi kulturális intézményként tekintenek rá a helyiek, hanem a fővárosi kulturális élet egyik meghatározó szereplőjeként, azaz egyre inkább a magukénak érzik a budapestiek. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy az intézet gyakran biztosított és biztosít jelenleg is bemutatkozási lehetőséget a Magyarországon kevésbé ismert magyar művészeknek. Több alkalommal előfordult például, hogy magyar festőművészek életük első komolyabb kiállítását nálunk rendezték meg. Az intézet kulturális kincseinek nagy része is ezekhez az eseményekhez köthető: gyakran egy-egy műalkotás ajándékozásával köszönték meg az azóta ismertté vált alkotók a bemutatkozás lehetőségét.
– Az évfordulók nemcsak a számvetésre, hanem az előretekintésre is alkalmat adnak. Milyen terveik vannak a jövőt illetően?
– Nem lehet nem észrevenni, hogy Budapest dinamikusan fejlődik, ehhez pedig a Francia Intézetnek is alkalmazkodnia kell, nem működhetünk ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt. A magyar fővárosban a kulturális kínálat fokozatosan bővül, kivívott pozícióink megtartásához ki kell lépnünk az intézet falai közül, és a magyar intézményekkel együttműködve kell kiszolgálnunk az igényeket. Nagyon szoros az együttműködésünk többek között a Zeneakadémiával, a Művészetek Palotájával és több nagy múzeummal is, amit igazol a Monet-, a Chagall- vagy éppen a 400 év francia festészetét feldolgozó kiállítások sikere is. A képzőművészeti tárlatok szervezése továbbra is az egyik fontos területe lesz az intézet munkájának, de a jövőben egyértelműen nyitni fogunk a technológia, a technika világa felé, sőt az utóbbi időben már számos építészeti, design- vagy éppen orvostechnológiával foglalkozó kollokviumot rendeztünk. A fiatalok körében népszerű ösztöndíjprogramok is folynak az intézetben, amely ezt a feladatot a francia nagykövetség részeként látja el.
– A cannes-i filmfesztivál is most ünnepli fennállásának 60. évfordulóját. Mi magyarázza, hogy az amerikai filmipar egyértelmű dominanciája ellenére is sikeres tudott maradni ez a rendezvény?
– Filmes berkekben azt tartják, hogy a valódi sikerhez még az amerikai filmeknek is szükségük van a cannes-i elismerésre, ami mindenképpen jelzi a fesztivál súlyát és jelentőségét. Egy filmfesztivál sikere mindig több okra vezethető vissza, és nincs ez másképp a cannes-i esetében sem. Minden bizonnyal szerepe van benne a francia filmművészet nemzetközi elismertségének, a második világháború utáni időszak sajátosságainak és a Cote d’Azur mesés szépségének is. Volt idő, amikor a francia és az olasz film rendelkezett a legnagyobb hírnévvel a világon, és bár az amerikai filmipar már akkor is vezető helyzetben volt, de a tengerentúli alkotóknak presztízsokokból akkor még egyértelműen szükségük volt a cannes-i díjakra is.
– Nemcsak a cannes-i mustra, hanem a francia filmek is sikeresek. Ön szerint mi a francia film titka?
– Nem vitás, hogy a francia mozi az európai élmezőnybe tartozik, és sikereinek egyik egyértelmű oka az alkotók támogatását is zászlajára tűző francia kultúrpolitika, amely elég nagyvonalúan megelőlegezi a filmet készítők kiadásait, így segítve az alkotási folyamatot. A viszonylag kedvező helyzet azonban nem jelenti azt, hogy a francia filmipar pihenhet a babérjain, megvan ugyanis a veszélye, hogy a francia mozit az „intellektuális, de unalmas” skatulyába zárják. A filmeseknek is alkalmazkodniuk kell az új kihívásokhoz – hogy ez már elkezdődött, egyértelműen jelzi, hogy készülnek szűkebb rétegeknek szóló filmek és olyan populáris alkotások is, mint például a Taxi-sorozat.
– Mivel készül a Francia Intézet a kettős évfordulóra?
– Az idei cannes-i fesztivál magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű, ugyanis Tarr Béla A londoni férfi című művével versenyben van az Arany Pálmáért, márpedig magyar film immár 19 éve nem szerepelt a versenyprogramban. A Francia Intézet filmsorozattal emlékezik meg Cannes utóbbi hatvan évéről: május 15. és június 13. között összesen hét olyan francia nagyjátékfilmet és hat-hat olyan magyar nagyjáték-, illetve rövidfilmet vetítünk, amely résztvevője vagy díjazottja volt a mustrának. Június 13-án, a filmfesztivál zárónapján a Francia Intézet is estélyt rendez.
Kolozsi Pál