Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A sziget című könyvben Aldous Huxley egy olyan rendkívül fejlett civilizációról értekezik, amely fejlettsége ellenére tiszteletben tartja a természetet, teljesen békés, és hiányoznak belőle a családi neurózisok és a zsidó-keresztény gátlások. Ahogy arra Michel Houllebecq az Elemi részecskékben rámutat, ez az utópia meglehetősen nagy hasonlóságot mutat egy másik, a végsőkig vitt racionalitásra épülő Huxley-vízióval, amelyet a Szép új világban fejtett ki.
Ha Houllebecq előző magyar nyelven megjelent regénye, a Csúcson volt a hippi-vízió kifejtése, akkor az Egy sziget lehetősége joggal tekinthető a francia botrányszerző „tudományos” utópiájának. Persze a Magyarországon ismert három regény között rendkívül szorosak a tematikus, dramaturgiai és stiláris átfedések, úgyhogy igazából csak hangsúlybeli eltolódást jelentenek az újabb és újabb könyvek egy koherens szerzői világon belül.
Az egyik jellegzetesség Houllebecq holisztikus megközelítése. Az irodalom nem kizárólag az „alanyi költészet” terepe, persze azé is, az író maga sem fukarkodik alkalmi poémáival. De az alaptörténetet át- meg átszövik társadalomtudományi eszmefuttatások a fogyasztásszociológiával, a marketinggel vagy a szervezetelméletre vonatkozóan. Legalább ennyire erőteljesen jelennek meg a természettudomány problémái, az Egy sziget lehetősége esetében a klónozás, a géntechnológia és a bioetika. Mindez azonban egy általános hanyatlásnarratívába van ágyazva, amely azt hirdeti: a poszt-indusztriális társadalom eljutott arra a pontra, amikor már kimerítette a benne rejlő tartalékokat. Az individualizálódás és az anómia társadalmi jelenségei a technológia fejlődésével együtt egy új korszak kezdetét is jelentik.
Ha az Elemi részecskék volt a válság leírása és a folyamat kezdete, akkor a Szigetben Houllebecq már a folyamat eredményéről is beszámol. A klónozással az emberiség megoldást talált a posztmodern atomtámadása utáni időszak problémáira. A szertefoszló tabuk megfelelő táptalajt nyújtottak a tudomány számára, hogy kiszabadítsák az embert az evolúció fogságából. De mi is volt a probléma?
A késő modern társadalom nem egy megbonthatatlan hierarchiába szerveződik, hanem az egyes területeken eltérő sikerkritériumok (pénz, hatalom, ismertség, szexuális vonzerő, testi erő) alapján választódnak ki a győztesek. Az állandó verseny és hatékonyságkényszer szétrombolja az emberek között meglévő hagyományos kapcsolatokat, amelyek helyére a fogyasztás- és az élmény egyénre szabott társadalma lép. Mivel az ember végső soron társas lény az elidegenedés – a részecske-élet – elviselhetetlenné teszi az életet.
Az ember tehát a létfenntartási ösztön rabja, ez hajtja a párválasztásban (reprodukció), és ez hajtja a fogyasztási javak felhalmozásában. Mivel azonban a fogamzásgátlás felfedezésével a szexuális kapcsolatok elvesztik eredeti funkciójukat, végső soron ezek is a fizikai örömszerzés kizárólagos színterévé válnak.
Az ember csak akkor lehet újra szellemi lény, ha klónozással és a fotoszintetizációra épülő új anyagcseréjével megszabadul állati létének emlékétől is. Ez következik be az új-emberek létrehozásával – a felvilágosodás racionalista projektjének végső győzelme. Biztosítható tehát már az örök élet, amire mindig is vágyott az ember. De a faj módosításnak ára is van. Nincsen már vágy, a klónozott új-emberek csak az önéletírásokból emlékezhetnek saját korábbi, „állati” önmagukra. Ebben az új életben az elkülönülés és szemlélődés egy végső fokát éri el. Nincsenek már fizikai kapcsolatok, az értelem korában az érzelem nehezen értelmezhető kategória. Zavartan olvassa a 24. generációs Daniel saját korábbi inkarnációja vallomását: „a viszonzatlan szerelem elállíthatatlan vérzés”. De ugyanilyen zavarban lenne Daniel, ha látná késői utódját: Daniel 24 élete „unalmasnak tűnhetne egy régi ember számára”. A vágy utáni nosztalgia végül nem hagyja nyugodni a főhős új-embert. A vágy nélküli új élet nem emberi élet, ezért felfedezésre indul a csúcstechnológiai falanszteren kívülre, ahol az elállatiasodott néhai emberek kóborolnak kisebb hordákban. A felfedezés egy „Gerry” típusú túrába torkollik a kegyetlen és ekkor már embertelen természetben. Eredménye a felismerés: „így épül fel tehát a természetes világ”. Az út végső célja egy sziget, ahol ismét megteremthető értelem és érzelem csak az emberekre jellemző egysége. Ahol a szerelem egységbe forraszt két olyan részt, amely valahogy, valamikor elvált egymástól. Ott ahol „összeolvad az ég, a fény és a víz”. Pontosan úgy, ahogy az Elemi részecskék is zárul: „Ma már azt gondoljuk, hogy Michel Djerzinski belesétált a tengerbe”.
