Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ha tekintetünket a magyar külügyminisztérium által közölt, fenyegető című „nem javasolt, valamint fokozott biztonsági kockázatot rejtő utazási célországok és térségek” listájára vetjük, a mai napig megtaláljuk rajta Uganda egyes részeit. Ezek az egyes számú veszélyövezet minősítést viselik, amely területeken a magyar állam nem képes még a legalapvetőbb konzuli szolgáltatásokat sem nyújtani polgárainak. Az ENSZ menekültügyi különbiztosa az észak-ugandai katasztrofális humanitárius helyzetet néhány éve a „világ ma talán a média által legelhallgatottabb” problémájának nevezte, amihez egy amerikai kormányszerv képviselője csak annyit tett hozzá: ugyanolyan rossz a helyzet, mint Darfurban.
Nem áll jól ez a lángoktól ölelt kis ország, mondhatnánk, nem mintha alig több mint 50 éves önálló története során valaha lett volna esélye, hogy jól álljon. Kevin MacDonald rendező Az utolsó skót király című filmje mindenesetre jó bevezetést nyújt ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakulhatott mindez így.
A korábbi brit gyarmaton a brit titkosszolgálat segítségével jut hatalomra Idi Amin tábornok 1971-ben. Forest Whitaker nem véletlenül nyert meg szinte minden elérhető színészdíjat tavaly Amin megformálásáért: képes megmutatni a katonából lett államelnök barátságos, sőt elbűvölő személyiségét, de a benne lakozó szörnyeteget is. Valószínűleg Amin ezen skizoid jegyeket mutató hangulatváltozásai homályosították el nyugati támogatói tisztánlátását, amikor hatalomra segítették nem kevésbé diktátori hajlamokkal rendelkező elődjével szemben. A bizalom megszerzéséhez persze a civilizált viselkedés még kevés lett volna, fontos volt az is, hogy Amin a legjobb iskolát, őfelsége hadseregét „járta ki”, és itt lépkedett előre a ranglétrán. Akár igaz, akár nem, hogy a második világháború alatt Amin a szövetségesek zsoldjában kínozta a japán foglyokat Burmában, a „szabad világ vezetői” tudhatták volna, hogy mi történik, ha kiengedik a szellemet a palackból.
A történelmi kronológiát követve így a film végigveszi, hogyan transzformálódik a béke ígérete egy több százezer életet követelő etnikai tisztogató kampánnyá. De a hangsúly nem a történeti-világpolitikai körítésen, hanem az adaptált regény vonalvezetését követve egy kezdő skót orvos (James McAvoy) etikai dilemmáin van. A hebrencs Garrigan doktor szinte minden átmenet nélkül emelkedik a falusiaknak oltást adó önkéntesből elnöki bizalmivá, és a standard fejlődéstörténetnek megfelelően először meg is zavarja ítélőképességét a hirtelen jött siker, pénz és hatalom. Erről a sztoriágról tehát csak a „tetteknek következményeik vannak” örök igazság megerősítését kapjuk, még szerencse, hogy a jól összeválogatott apró történeti utalások, ha fájóan is, de aktuálissá teszik Idi Amin történetét.
Bár első közelítésben ez valószínűtlennek tűnhet, de Whitakernek sikerül hitelesnek megtartania az ideológiákat még hírből sem ismerő katonából a „cionista” vagy az apartheid kártyát tudatosan kijátszó politikai operátorrá emelkedő karaktert. Ahhoz, hogy mutatványa sikeres legyen, persze szükséges, hogy rá legyünk hangolódva a hetvenes évek politikai közegére. A korfestő afro-funky még kevés lenne, de ugyanazok a pr-trükkök és ugyanaz a retorika köszön vissza Amin szájából, amit ma is nap mint nap hallunk. Így válnak az ugandai nép természetes szövetségeseivé és „barátjaivá” a palesztin túszejtők, akárcsak a kor Hugo Cháveze, a hasonlóan nagy olajhordókon üldögélő Kadhafi líbiai vezér. Ebből a szempontból tehát Az utolsó skót király érdekes adalék a Nyugat-kompatibilis bábvezetőkből xenofób, véres kezű gyilkológéppé váló harmadik világbeli diktátorok lélekrajzához. Az igazi persze az lenne, ha az elszánt diplomaták, hős gyémántvadászok és megtévelyedett doktorok történetei után egyszer maguk az afrikaiak mondanák el, hogy milyen is volt élni az Idi Aminok uralma alatt.
