Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
„De ám az érzés az élet rabja, az élet pedig idő bolondja”. És valóban, bolondját járatja velünk Kim Ki-duk, mi pedig csak követjük a szemünkkel és szorongunk. A dél-koreai rendező felváltva helyezi „természetes” és nagyvárosi közegbe elveszett lelkeit. Ahogy a Tavasz, nyár, ősz, télt követte a Bin-jip, úgy jött most az Íj után az Idő. A minimalista címadó iskola egyik élharcosaként Kim Ki-duk ismét megfelelő teret nyújt az egyedi olvasatoknak, igaz, erre ráerősít az is, hogy ezúttal mintha nem mindvégig az optimális íven autózott volna. A szerelmükért lelkük tükrét is feláldozó főszereplők bolyongását figyelve folyamatosan gondolkodunk, az alkotó elme hogyan hozhatta volna létre az ismét nagyon erős alapanyagból azt az elementáris hatást, ami korábbi munkáira jellemző volt. De ahogy ők egymás kezéhez, úgy mi hiába is nyúlnánk a vászon felé, hogy megragadjuk a lényeget.
Az idő itt jó távol-keleti szokásra körbejár – nem valami zaklatott szabdaltság juttatja tolakodó módon az eszünkbe (az időt, időről időre). Ahogy a Vertigóban, úgy itt is egy nő húzza a férfit egyre mélyebbre és mélyebbre az őrület köreibe. Filmünk azonban Hitchcockkal ellentétben a belső turbulenciát nyugodt szobabelsőkkel és tengerpartokkal ellenpontozza. Nincs hát ami elterelné figyelmünket arról a pillanatról, amikor a valóban fontos dolgok történnek, attól eltekintve, hogy egyetlen pillanatban sem tudhatjuk, hogy valóban most történtek-e a valóban fontos dolgok. Ha tudnánk, odafigyelnénk, de talán még ez is kevés lenne: hogyan találhatnánk ki, hogy véletlen vagy nem véletlen, hogy a sarki bárban új pincérnő veszi fel a szolgálatot a barátjába a zavarodottságig szerelmes nő eltűnése után.
Idővel persze rájövünk, hogy csak az egyik megoldásnak lehet igazából értelme, miközben érezzük, hogy egy, a figyelmetlenségre játszó csavar a filmet kinyitotta volna az őrület misztikusabb dimenziói irányába is. A végeredmény ugyanakkor mindkét esetben ugyanaz, és akárhányszor játsszuk is le, nem változik. Így megy majd körbe és körbe a végtelenségig, míg „az idő, amely a világ tanúja, megáll majd”.
