Nincs mese, aki lemarad, az kimarad. A kiállító intézmények megfeszített erővel harcolnak a nézőkért, hiszen az üzleties szempontok ma már felülírták azt a hajdani mentalitást, amely szerint aki akar, úgyis bejön majd a nyomott árú jeggyel. A nagy menetelést a látogatók becsábításáért az országos múzeumok közül először a Szépművészeti kezdte el a Monet és barátai című tárlattal, amit aztán a Műcsarnok a 400 év francia művészetével próbált leelőzni. A tavaly év végén – csak pár nap különbséggel – nyílt nagyszabású kiállításokon ismét hatalmas értékek kerültek a látogatók elé. Tény, hogy két és fél éve több mint négyszázezren voltak kíváncsiak az impresszionisták vágykeltően szép festményeire, akár hóban-fagyban dideregve is, de azért az kérdéses, hogy Budapest elbír-e egy időben három olyan pazar kiállítást, mint az Iparművészeti Esterházy-kincsei, a Szépművészeti Van Gogh-életműve és a Magyar Nemzeti Múzeum válogatása 150 év magyar festészetéből Múzeum-körútja, és mindegyik hozza-e majd a megcélzott több százezres nézettséget. A marketingre mindenesetre a Szépművészeti költ a legtöbbet, már hónapokkal ezelőtt sokkolni kezdte a nagyérdeműt a metróaluljárókban és újságokban megjelentetett „papucsos” hirdetéseivel.
Hírverés szempontjából a Nemzeti Múzeum eddig mintha háttérbe szorult volna versenytársaihoz képest a Kovács Gábor Művészeti Alapítvánnyal közösen szervezett Múzeum-körút – válogatás 150 év magyar festészetéből című tárlatával. A frissen felújított második emeleti kiállítótérben a magyar festészet ritkaságaiból látható válogatás: 86 művész 144 remekműve, melyek tizenhat múzeumból és közgyűjteményből, valamint számos magángyűjtőtől érkeztek. Az első teremben a sokszor csodált Markó család és követőinek biblikus tematikájú, olasz tájakat felmagasztaló műveivel kezdődik az időutazás. Itt látható két, szimbolikus erővel bíró portré is: Mányoki Ádám festményei II. Rákóczi Ferenc fejedelemről és feleségéről, Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőről. Ők az életüket is külön voltak kénytelenek élni, és „olajba mártva” is egymástól távol merengtek egészen mostanáig. A női képmás ugyanis Kovács magángyűjteményébe került, Rákóczi képmása pedig a Nemzeti saját darabja. Most a portrék egymás mellé helyezésével a szervezők a múzeumok és a kultúrát támogató magánszemélyek összefogására is fel kívánják hívni a figyelmet.
Orlai Petrich Soma nagyméretű kompozíciója, a Petőfi Debrecenben jól reprezentálja a magyar XIX. századot tiszta vonalvezetésével, természethű színeivel és az ábrázolásba belekomponált értékítéletével. A korszak pár nagyágyúja is látható, Munkácsytól például a Mű-Terem Galéria 2003-as árverésén 220 millió forintért leütött Poros út I., amelyen végre nem a fekete bitumen az úr, hanem a szürkés-rózsás kavargásban futó rozzant szekér vágtatása. Megcsodálhatók Szinyei Merse impresszionistákat megszégyenítő színvarázsai, csakúgy, mint Csók Istváné, Vaszary Jánosé vagy Ferenczy Károlyé. Itt vannak az erdők szerelmesei is – Mednyánszky László és Paál László –, egymás mellé komponálva. A komorbarnák, mélyzöldek mindkettőjükre igen jellemzőek, természetfelfogásuk fényévekre van a madárdallal, virágözönnel tobzódó csóki, mersei piktúrától. A tátrai komor szakadékok, koldusok, vágóhídra vezényelt katonák festői ők. Aztán ott ragyog, uralva egy egész termet, Csontváry Kosztka Tivadar Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben című remeke: az a melegség, amit a napfényes kövekből épített város áraszt, itt is betölti a teret. A következő korszak zsenijei közül látható többek között Gulácsy Lajos Ópiumszívó álma és merengő, rózsaszálas aktja, Rippl-Rónai kukoricás stílusú Róma-villa kertje és legendás Piacsek bácsija is, aki Lazarinnal kártyázik. A deklaráltan proletárfestőnek kikiáltott Dési Huber István, valamint Egry József és Szőnyi István vízparti merengései még a látható és tapasztalható világot jelenítik meg a XX. század művészeti forrongása ellenére. Vajda Lajos, Scheiber Hugó, Barcsay Jenő, Anna Margit már csak a realitáson túlira koncentrálnak: széttöredezett, több síkba tükröztetett vagy teljesen lecsupaszított formájú, pár vonalat megmutató vásznaik a világ stílusforradalmait magyar talajba ültető munkájuk eredményei. Ezek is mutatják, hogy Magyarország mennyire szinkronban volt mindig a nagy áramlatokkal, köszönhetően annak, hogy festői legtöbbször hazatértek párizsi, müncheni és egyéb nagyvilági tanulmányútjukról. Néha, mint Farkas István, még azon az áron is, hogy utána marhavagonban utazhattak a halálba.
Szász Judit