Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Volt sógorom egyik megfigyelése szerint az olyan házaspároknál, melyeknél a férj 10-20 évvel idősebb a feleségénél, az asszonyka hozzáöregszik az urához. Öltözködésében, viselkedésében, értékeiben – lelkében. Ez a veszély Rúzsa Magdit is fenyegeti. Egyrészt testhez álló műfaja, a blues és a rock a negyven-ötvenéves generáció stílusa, és ha hagyja, hogy valakik ráállítsák ennek az egyébként pénzes közönségnek a kiszolgálására, akkor nosztalgiaénekessé válhat. Másrészt egy televíziós tehetségkutató műsorban tűnt fel, és hát a tévé karosszékes, öreges dolog, ami a maga képére formálja, ha túl sokat bábáskodik felette. Harmadrészt az első stúdiólemezét író, hangszerelő, zenei rendező öregurak stílusa kicsit már ismerős, és nem lenne jó, ha beleragadna ebbe.
A most megjelent, Ördögi angyal című első albumát (CLS Records, 3500 forint) hallgatva úgy tűnik, eddig sikerült elkerülnie a koravénség csapdáját. Fiatal tudott maradni, amiben két dolog segíti. Az egyik, hogy talán ihletet tudott adni vagy legalábbis ambicionálni tudta az előbb említett koros zenészeket, akiknek érezniük kellett, hogy egy jól viselkedő, a tapasztalt, ismert, nagyvárosi kollégákkal szemben tisztelettudó, de valahol a lelke mélyén forrongó emberrel van dolguk, aki bármit meg tud csinálni, amit kitalálnak. Illik tehát gurítaniuk valamit. A másik segítsége az a stílus, amit házi használatra zártosztály-rocknak hívhatunk: három gitár, egy dob felállás, veszett tempójú húrtépés mint alaphangzás. Ez az elég sűrűn visszatérő zene – ilyen szám például az Új nap, az Eltévedt idegen vagy a Nem baj – nem való negyvenen-ötvenen fölülieknek, vagy csak közvetlen orvosi felügyelet mellett, viszont jól áll egy kölyöknek. Ha a két dolgot együtt nézzük, akkor azt mondhatjuk: mivel alkotótársai hozni tudták legjobb formájukat, de eközben fel is tudtak gyorsulni hozzá, elkerülték, hogy tánczenét barkácsoljanak neki rock & roll helyett. Jót tesz a lemeznek, hogy a sok szerző és stílus miatt eklektikus. Így nem könnyű megunni, meg aztán ebből jöhet ki egy olyan furcsaság, mint Presser Gábor Nekem nem szabad című száma, amelyben Rúzsa Magdi a zeneszerző hangulatát interpretálja (nem veszi át, csak megérti). Egyik haverom csőre tölt, amikor népdalos hanglejtéseket hall Magditól, szerinte ez elviszi a zenéjét a rocktól a tilinkóba. Szerintem viszont ezt a dalt így kell elénekelni, de ezt csak az értheti meg, aki elég öreg ahhoz, hogy beleélje magát Presser helyzetébe, abba, hogy lelkének időtlensége – a zenével való összefonódása – utat talál ugyan egy nagyon fiatal emberhez, de korkülönbségük már áthidalhatatlan szakadékot képez közöttük.
Vannak, akik szerint Rúzsa Magdi tehetséges vidéki gyerek, aki jól nevelten alkalmazkodik azokhoz a tehetségénél is hatalmasabb erőkhöz, amelyek felemelték, ám nincs mese, ezek uralkodni fognak felette, meg fogják határozni sorsát. A lemez hallatán egyelőre nem látom eldőltnek a dolgot: egyebek mellett visszafojtott lázadást sejtek ebben a kölyökben, de ezen túl is nagyon sok minden maradhatott még benne, ami előjöhet, ha zenészi karrierjének bábái hátrébb lépnek tőle.
