A XIX. század végén, XX. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia területén öt kisfiú született – 15 év különbséggel – zsidó családok gyermekeként, akikből a világ azóta is ünnepelt fényképészei és fotóriporterei lettek: Kertész Andor, Halász Gyula, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton és Friedmann Endre. A legfogékonyabb korszakukban, a szakmai elindulás után mindegyikük kirajzott innen: először fejlődni, tanulni, aztán egyáltalán megmaradni. Az öt művész munkái most az Ernst Múzeum (M)érték című, monstre kiállításán, időrendbe állítva láthatók január 17-ig.
André Kertész – bár számos, a paraszti életet megörökítő és hadiképe látható a kiállításon, amelyeket gyerekkora színhelyén, Szigetbecsén készített – a francia könnyedség megtestesítője lett. A Teleki téri kávékimérésből élő szüleitől kapott masináját 1912-ben már Párizsban, egy 35 milliméteres Leicára cserélte, és ezzel írt „vizuális naplót”. A könnyű kis szerkezet élete hű társa és dokumentátora lett. Művei meleg, odafigyelő emberséggel átitatottak. Nem annyira a bravúrt, mint a finomságot keresi. Párizsban megismerkedett a kor szellemi nagyjaival, és továbbfejlesztette a Magyarországon is megpedzegetett humanista szemléletmódot. Puha árnyékok, laza párizsi humor, kivételes pillanatok – erre még Rózsi nevű első nejét is megtanította, olyannyira, hogy válásuk után az asszony szintén jó nevű fotós lett. Majd fiatalkori szerelmével, Erzsébettel a fasizmus elől Amerikába menekült; amikor a Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) 1964-ben kiállítást szervezett műveiből, kiderült a kortársai számára, hogy mit is tud a francia–magyar emigráns. Attól kezdve befutott ott is, a vantage point, vagyis az előnyös helyzet metódusa iskolát teremt.
Kertész párizsi ikerpárja volt szinte e francia találmány kiteljesítésében Halász Gyula, aki Brassaiként futott be karriert. Brassóban született – innen a művészneve –, ő is hamar Párizs kedvence lett Picassóval, Dalíval, Matisse-szal, Míróval összebarátkozva a Minotaure-körben. Bár 1924-től élt kint, 1932-ben robbant be a köztudatba, amikor is kiadta Párizs éjjel című albumát. A táncosnők, a lejtős járdájú utca kisemberei, a piktorok szinte megnyíltak optikája előtt: a legmélyebb emberségükben tudta lencsevégre kapni őket. Picasso – például – lyukacsos kéményű kályhája előtt ülve, valami őserejű parasztember nyugalmát árasztja a fotóján.
Moholy-Nagy László talán a legismertebb közülük Magyarországon, az Iparművészeti Főiskola is az ő nevét viseli. Weisz Lipót fiaként született Szegeden. Az apja eltűnt, édesanyja két testvérével együtt Moholra, Szegedtől 50 kilométerre költözött. Ott a gyerekeket nagybátyjuk, egy Nagy nevű ügyvéd taníttatta ki. E két név – amelyet a tisztelet jeleként vett fel – lett a magyar konstruktív művészet védjegye Berlintől Amerikáig. A Bauhausszal összeforrt, haladó szellemű képzőművészt szintén a fasizmus űzte el Magyarországról. Fotográfiái mérnöki szemléletűek: folyton az árnyék és a fény mértani formáit örökíti meg. Akár hídról, akár női arcról legyen szó, mindig szigorú tervezettséget mutatnak munkái. Ő találta ki a kollázst fotóból, jó példa erre a Féltékenység című alkotása.
Az itthon kevéssé ismert Munkácsi Márton 1896-ban, Dicsőszentmártonban született. Ő 1934-ben ment el Magyarországról az életét mentve, karrierjét jórészt Amerikában futotta be. Előtte Berlint is „megélte” abban a hihetetlen művészeti pezsgésű, nácizmus előtti vad években. A hírhedt-híres Leni Riefenthal rendezőnő, Hitler későbbi kedvenc patronáltja volt akkoriban a szeretője, róla készített egy fürdőruhás, hóban síző, botrányosnak tartott képet. A tengerentúlon menő divatfotós lett, a Harper’s Bazaar portréfényképésze: Katherine Hepburn, Marlene Dietrich, Jane Harlow és Frida Kahlo néztek farkasszemet vele kacéran, elmélyülten vagy ártatlanul. Feltalálta a természetbe kivitt manökenfényképezést: élő nőket fotózott, nem dermedt bábukat.
Fiatalon halt meg a nagybetűs haditudósító, Robert Capa. Kossuth Lajos utcai szabók gyermekeként, 1913-ban, Friedmann Endre néven született. Menekülőre fogta ő is: Bécs és Berlin után Párizsba utazott. Az érvényesülés miatt zsidó nevét a könnyed Capára változtatta (amúgy is cápának csúfolták haverjai, és állítólag a megjegyezhetőség miatt esett erre a névre a választása, hiszen akkoriban népszerűek voltak az amerikai fimrendező, Frank Capra filmjei). A baloldali francia Regards hetilap megbízásából tudósított a spanyol polgárháborúból, és az itt készült A milicista halálával rögtön befutott. Bár csak 1943-tól fotózta a világháborút, de a D-napon, a normandiai partraszálláskor az első amerikai katonákat ő kapta lencsevégre, a jéghideg vízben hasalva. Laborsegédje kapkodása miatt a 106 kockából csak 11 kép maradt meg, az is életlenül. A drámaiságuk azonban ezáltal teljesedik ki. Volt ideje arra is, hogy Ingrid Bergmant forrón szeresse – róla szép portré látható a kiállításon –, mielőtt negyvenévesen Vietnamban egy taposóaknára lépett. „Ha nem jó a kép, nem voltál elég közel!” – ez volt a szavajárása. Nos, ő a szó szoros értelmében halálosan jól exponált. Mint mindig, mindannyian, akik előtt most tiszteleg az Ernst Múzeum.
Szász Judit