A képzőművészet és a politika iránt érdeklődők november 8-áig tekinthetik meg azt a kiállítást, amelyet az Ernst Múzeum rendezett saját múltját is megidézve Tiltás és Tűrés címmel. Negyven évvel ezelőtt ugyanis olyan dolog történt a falai között, amely alapjaiban rengette meg a kulturális magyar állóvizet. Tíz évvel az 1956-os forradalom leverése után – akkor, amikor a börtönök tömve voltak még a súlyos és elrettentőnek szánt ítéletek elszenvedőivel – a fiatal művészek zsűrizés és előválogatás nélküli, csoportos kiállításra szánták el magukat. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója a tagjaitól mindféle és -fajta alkotást elfogadott, és felaggatott az Ernst Múzem falaira. Az akció azért volt példátlan az 1957-es „össznépi tárlat” óta, mert az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika leginkább a címben jelzett szóösszetétel második tagját vette komolyan.
Az 1966-os „nyitás” a Nagymező utcában kisforradalom-számba ment (ezért volt előzménye a későbbi, híressé vált Iparterv-kiállításoknak). Deim Pál, Keserü Ilona, Fajó János, Klimó Károly, Sváby Lajos, Szöllősy Emese, Karátson Gábor, Lakner László, Gyémánt László és még sok-sok akkor kezdő fiatal tehetség vitte az Ernstbe lelkesen a világ akkori divatos tendenciáit felmutató munkáját. A szocialista realista – a valóságot a marxista-leninista elvek alapján, azok hű lenyomataként ábrázoló – stílus fel sem volt lelhető ebben a kavalkádban. Ha tehát ezt a kiállítást akkor „tűrték”, azt csak valami félreértésből tehették, és valami oda nem figyelést használhattak ki a szemfüles ifjak. A politikai mondanivaló sem volt azért semmi azokon az olajképeken: Lakner – aki aztán nemsokára Németországba disszidált és nemrég volt életmű-kiállítása a Ludwig Múzeum várbeli termeiben – egyenesen a forradalom (így nevezte!) „hármas oltárát” festette meg. A szürkés-barnás, elmosódottan realista mű a céltáblával a szívén megjelölt elítélt lelövését, a kavargó indulatokat, a káoszt és a gyászt mutatja. Gyémánt László és Karátson Gábor magyar helyzetjelentései se a hurráoptimizmus, hanem a kilátástalanság szimfóniái, akárcsak Klimó Károly füstös szürkében tobzódó, örökké nyomott hangulatú lakótelepei. A realista vonulatot felülírja az itt kiállított képek között a tompára kevert színű foltokból, mértani formákból, durván odakent-nyomott, spaklizott vonásokból alkotott, a megfoghatóságon túli mélységekbe vesző munkák sora.
Ezt pedig így nem hagyhatta Aczél, nem lehetett azt sugározni tovább, hogy ilyen érzület uralkodik itt a levert „ellenforradalom” után, a boldogan épülő szocializmus vidám barakkjában. Ezért egy évre rá, amikor a Fiatal Képzőművészek Stúdiója egy újabb, hasonló szabad megmozdulásra készült, már bekeményített. Működésbe hozta – a támogatott, a tűrt után – a rettegett harmadik T betűjét, a tiltást. Így 1967-ben a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrije a már megépített kiállításból 86 darabot kiszórt, például Fajó János konstruktivista vad színorgiáit, és csak így megcsonkítva engedte a mustrát. A mai Ernst múzeumbeli visszaemlékezés azt szolgálja tehát, hogy ezeket – a legtöbbször a művész magántulajdonában maradó – darabokat először láthassuk együtt gyűjteményes formában, és azokkal a dokumentumokkal együtt, amelyek a már fel nem lelhető alkotásokra hívják föl a figyelmet.
Szász Judit