Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– A Szovjetunió széthullása után hogyan zajlott le az energiacégek privatizációja?
– A folyamat már az 1980-as években elkezdődött, főleg azzal, hogy a szocialista nagyipar zászlóshajóit irányító menedzsment tagjai – bocsánat a csúnya szóért – lenyúlták az állami nagyvállalatokat. A szovjet energetikai minisztérium által alakított Gazprom esetében ez úgy történt, hogy számos leányvállalatot hoztak létre, amelybe a cég vezetői átmenekítették a hatalmas szovjet gázvagyon jelentős részét. Ez nem orosz sajátosság volt, hadd emlékeztessek rá, hogy a demokrácia, a piacgazdaság és a nyugati út bajnokaként Julia Timosenko, a volt ukrán miniszterelnök is hazája gázipari minisztériumának élén érdemelte ki a „gázhercegnő” kétes hangzású epitheton ornansát. Ezen a poszton szerezte első millióját, amelynek eredetét – mint azt az amerikai vadkapitalizmus hőskora óta tudjuk – nem illik firtatni. Ami pedig a Gazpromot illeti, a most 75 éves Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett puha diktatúra – más megközelítésben az általános erózió – korszakában megalakított számos leányvállalat közül különösen az Itera nevű cég vált híressé. Ez a név mindmáig a politikai kapcsolatok kihasználásával megvalósított korrupció szinonimája az orosz gazdasági életben.
– Az állami vagyon leányvállalatokba történő kimenekítése alakította ki az orosz energetikai szektor mai arculatát?
– Ez csak az egyik módszer volt az oroszországi privatizáció Anatolij Csubajsz nevéhez fűződő korszakában. A másik módszernek a főszereplői a Komszomol-funkcionáriusok, a pártnómenklatúra ifjabb nemzedékének tagjai, a születő bankrendszer és a szovjet hiánygazdaság emlékétől hajtva roppant agresszívan létrejövő vállalkozói kör tagjai voltak. Ők a kuponos privatizációt használták ki: összevásárolták a lakosságtól az úgynevezett magánosítási vócsereket, és ezekkel részt vettek a legkevésbé sem nyílt privatizációs tendereken. Mint ahogy Kelet-Európában szokásos: jó időben voltak jó helyen! Elég, ha Mihail Hodorkovszkij vagy Roman Abramovics nevét említjük. Két olyan – előbb Oroszországban, majd világszerte oligarchának nevezett – vadkapitalistáét, akik, az orosz nemzeti vagyon más kincseivel együtt fillérekért megkaparintották az energetikai szektor legjövedelmezőbb lelőhelyeit. Az persze már más kérdés, ki hogyan sáfárkodott az „ebül szerzett jószággal”. Abramovics például, mint a vadkeleti kapitalizmus legtöbb talpon maradt bajnoka, gyors, ügyes és gyakran aljas lépésekkel növelte profitját, miközben – ha esett, ha fújt – pénzelte a Kremlben éppen regnáló elit tagjait. A Jelcin-klán ezért nevezte őt Bugyellárisnak. Ezt a szerepét egyébként Putyin uralma alatt is megőrizte, csak éppen kivonult az orosz gazdasági életből.
– Hodorkovszkij viszont egészen más eset Abramovicshoz képest, mondhatni az ellenkező példa.
– Minden tekintetben. Egyrészt mert ő a Jukosz élén hatalmas munkával és Abramovicsénál nem kisebb gátlástalansággal, emberéleteken is átgázolva megteremtette az orosz energetikai szféra egyetlen nyugati típusú, átlátható mamutvállalatát. Ezért vált vonzóvá az orosz kőolaj- és földgázkincsre vágyakozó, ugrásra kész világcégek vezetőinek szemében. Három évvel ezelőtt, amikor Novoszibirszk repülőterén egy feleslegesen látványos akció során Putyin emberei letartóztatták, Hodorkovszkij már nagyon előrehaladott tárgyalásokat folytatott a folyamatos energiahiánnyal küzdő Kína felé építendő kőolajvezetékről, amely alapvetően megváltoztatta volna mind a Jukosz, mind az orosz energetika exportját, sőt túlzás nélkül mondható, az egész világ olajkereskedelmét. Másrészt pedig – az állítólagos államfői ambíciói mellett végül ez lett a veszte – döntő szakaszba érkeztek a tárgyalásai a Jukosz és egy nagy nyugati kőolajcég fúziójáról. Amennyiben ez létrejön, a föld méhében lévő olajkincs, vagyis az orosz nemzeti vagyon nagy része is külföldre került volna.
– Ehelyett Hodorkovszkij most egy kínai határ menti láger foglya, Abramovics meg a leggazdagabb orosz, aki lakóhelyén, Nagy-Britanniában is a legtehetősebb. Az orosz energiavagyon pedig lassan egy éve a politikai presszió eszközévé vált. Mikor merülhetett fel először az orosz vezetőkben, hogy a stratégiai fontosságú nyersanyagokat a nyomásgyakorlás eszközeként használják Európával szemben?
– Ó, a magyar–orosz gazdasági kapcsolatokban már jóval korábban feltűnt, hogy a szovjet fél nem hajlandó kőolajjal és földgázzal törleszteni az áruszállításokban először 1986-ban felhalmozódott tartozását. Addig úgy zajlott a kereskedelem, hogy rögzített rubel–forint árfolyamon kiszámították az egyes magyar áruszállítmányok energetikai termékekben mért ellenértékét. Akkor azonban a kőolaj árzuhanása kibillentette a kereskedelmi egyenleg egyensúlyát, és a Magyar Nemzeti Bank könyveiben csaknem kétmilliárd rubel értékű tartozás halmozódott fel. Az oroszok azonban megtagadták, hogy a Magyarország számára létfontosságú kőolajjal fizessenek, mondván, hogy azt dollárért is el lehet adni.
– Azonban ez csak napjainkban látszik tudatos politikának.
– Igen, 2000. január elseje, Putyin váratlan, puccs-szerű hatalomra jutása után – amelyet csak később erősített meg egy formális szavazás – az ország új elnökének első dolga volt, hogy a legközelebbi bizalmasait nevezze ki a még részben vagy egészen állami érdekeltségű energetikai cégek élére. Akkor menesztették a Gazprom éléről a régi, dörzsölt apparatcsik Rem Vjahirevet, akinek emberei mindmáig igyekeznek „betartani” a helyére került Alekszej Millernek, Putyin régi munkatársának. Nincs könnyű dolguk, mert a hisztérikus, hatalommániás ember hírében álló Miller – egyébként az egyetlen, aki a Kremlből érkező hírek szerint nem húzza be a nyakát, amikor Putyinnal tárgyal – kőkeményen, lépésről lépésre megvalósítja a nagyorosz birodalmi reváns anyagi és lélektani alapjainak megteremtéséhez szükséges politikát. És, persze, ne legyünk naivak: az energetikai kulcspozíciókat elfoglalt szűk Kreml-kör anyagi érdekeit is.
– Tavaly december végén, amikor a Gazprom felfüggesztette az Ukrajnába irányuló földgázszállításokat, láthattuk, hogy mire használható fel az újraállamosított energetikai szféra.
– Európa akkor tanult meg igazán félni a gázszállítások leállítása miatt. Főleg Németországban, ahol minden harmadik háztartásban orosz gázzal fűtenek. Hogy mennyire tudatos ez a politika, az pontosan leírható a Hodorkovszkij-ügy adataival, az oligarchák megzabolázásával vagy a Gazprom rendkívül bonyolult részvénycsomagcserével lebonyolított, de minden nemzetközi mérce szerint korrekt visszaállamosításával. Európa és benne Magyarország gazdasági, sőt mindennapi élete ma az orosz földgáz- és kőolajszállítmányoktól függ.
– Milyen lehetőségei vannak a függőség csökkentésére az Európai Uniónak?
– Egyelőre semmilyen. Nyáron ugyan a fejlett országok szentpétervári csúcsértekezletén a G8-ak európai vezetői még tettek egy kísérletet, hogy a már 1994-ben aláírt, de Oroszország által mindmáig nem ratifikált energetikai chartát elfogadtassák. Moszkva azonban nem hajlandó erre, hiszen többek között vállalnia kellene a teljes felelősséget az exportált kőolaj- és földgázmennyiség célba juttatásáért. Ezt pedig a Kreml igyekszik a tranzitországok nyakába varrni.
