A pol-beat az előző generáció, a mostani műcsarnoki vezetőség szüleinek műfaja volt. Kiengedték a gőzt a pártkorifeusok a fiatalok fejéből: Vámos Miklós (akkor Tiborként), Boros Lajos, Dinnyés József, Doleviczényi Miklós és társaik a számukra résnyire hagyott politikába belekóstolva kezdetleges, de ütemesen skandálható ritmusokkal, „löttyös indulattal” (Karinthy után szabadon) harcoltak zenéjükben a mocsok kapitalisták, a Vietnamot legázoló amerikaiak, szóval az ellenség ellen. Lázadtak, de mégsem a Politikai Bizottságot izélgették, vagy ha igen, akkor azt már nem hagyták nekik.
El-Hassan Róza, a magyar–szír képzőművész hasonló érzelmekkel operál, amelyeket meg is lehet érteni, de el is lehet utasítani. Életművéből most a Műcsarnok hatalmas termeibe pakoltak néhány darabot, azonban az évszázados falak ásító ürességgel reagálnak ezekre, mert nagyobb szabású, ha tetszik populárisabb és tömegeket vonzóbb céllal épültek anno. A művész 2000-ben Párizsban a Jeu de Paume elegáns galériájában már kiállította a Túlnépesedett vagyok feliratú narancssárga pólóját, amelyből itt is van hat-nyolc-féle egymás alá vállfázva. A kiállítás címe is ez: R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik, amelyben a biztos szegénységre világra hozott, Nyugaton feleslegesnek ítéltek mellé áll.
A küszöbön kucorgó fekete csadoros bábu is ott volt már Párizsban, most egy narancssárga lufit dajkál az ölében. (Ilyen figura szokott kéregetni néha a pesti utcák porába görnyedve is, arcát még senki sem látta, ő a koldusok királynője, ahogy suttogják róla.) Ennek hatása tényleg megrázó, bár Róza nem a magyar szociális háló szétszakadtságára fokuszált ezzel, hanem európai arab mivoltára. Kiállították itt nagy port felvert performance-ának bizonyítékát is, a hozzá tartozó fülszövegekkel. Szeptember 11-e után, amikor minden arabot a sátán fattyának látott a nyugati világ, Arafat vért adott és küldött volna a New York-i áldozatoknak, de erre ott inkább nem tartottak igényt. Nos, Róza az arab vér ilyetén elutasítását sértésnek gondolván, rasszizmust és lekezelő egybemosást érzékelvén, dafke maga adott vért egy Arafat-poszteren elnyúlva. Ezt filmre is vette, és ezt vetítik a kiállításon.
Amikor éppen nem arabsága és európaisága egybesimításán és megkülönböztetésén dolgozik, akkor objektet készít: vannak átlátszatlan, seszínű fóliával letakart, hatalmas konnektorra emlékeztető alkotásai a falon, szürke sziklába vert színes fejű kínai gombostűk, óriási fémes ajtófélfák, összebogozódott rasztás hajat idéző dróthalmazok. Az ellopott Sikoly című Munch-kép felnagyított változatával szemközt egy betapasztott szájú szürkés szoborfej feszül meg a hallgatástól.
Egy szomszédos termet betöltenek az iraki és egyéb háborúkkal szemben tiltakozó, de a palesztinokkal elfogultan szolidáris plakátok, meg a Duna-kör tiltakozó óriásmolinói Nagymaros tönkretétele ellen, a gyümölcsevésre buzdító vega feliratokkal egyetemben: ez mind az elhunyt Sík Toma anarcho békeaktivista hagyatéka.
De fényes nyári délben jó, ha másodmagammal lézengtem e tárgyak között. Olyan érzésem volt – bár még a román grafikus, Dan Perjovschi falra firkáit is megnéztem, melyek gyerekes pökhendiséget, frissességet és lendületet mutattak, kicsit elveszve a hatalmas térben –, mint a bilbaói Guggenheim Múzem szintén nagyszabású falai között. Ott is néhány bágyadt videoinstalláció árválkodott a jobb sorsra érdemes épületben, míg a látogatók szakadatlan azt keresték a nagy ürességben, mit is nézzenek meg a kanyargó és izgalmas lépcsőkön kívül.
Szász Judit