Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egymás mellett két érdekes és meghitt tárlat látható a fenséges Károlyi Palotában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A XX. századi magyar kultúrtörténet jelentős és meghatározó egyéniségeihez, Szerb Antalhoz és Pilinszky Jánoshoz lehet a kiállított fényképek által közelebb kerülni.
Nádorfi Lajos operatőr, fotográfus a Duna Televíziónak készített Szerb Antalról egy portréfilmet, és közben lefotózta regényeinek helyszíneit is. A kiállított, főleg fekete-fehér képek alatt az író szövegei olvashatók. Velence, Róma, Siena, Firenze, Gubbio és Budapest látható keretbe foglalva. Mindegyik, ahol az író finoman fantasztikumba forduló, légies-szépen megírt, csipet humorral fűszerezett, komoly tudományos kutatáson alapuló művei játszódnak. Nádorfi képei érzékenyen fogják fel Szerb jeleit, ráérez rebbenéseire. A lapokról így elénk tárja a sienai zebracsíkos székesegyház uralmát a kagylóforma tér fölött (ahol nyaranta a középkort idéző, vérre menő lovasversenyek zajlanak), finoman jeleníti meg a régi, kanyargós várbéli budai utcácskákat vagy a gubbiói komor házak titkait.
A másik, kékes textillel tapétázott teremben Pilinszky János saját fotói láthatók, illetve a tükörteremben róla peregnek kisfilmek. Ez a két ember valahogy össze is tartozik. Szerb, bár csecsemőkorától keresztény volt, mégis a nácizmus áldozatává vált, 44 évesen, Balfon, zsidóként ölték meg Radnótival és Sárközivel együtt. Pilinszkynek egész életét meghatározta, hogy 1944-ben behívott katonaként szembesülnie kellett a koncentrációs táborok iszonyatával. Ezt variálta aztán minden versében, amelyek közül e témában a leghíresebb a Francia fogoly.
Pilinszkyt csakis az érdekelte a fotózásból, hogy kivágja a maga számára az idő egy visszavonhatatlan pillanatát, amely mindent megmagyarázott számára. Kis keskeny dolgozószobájában is fekete-fehér fényképek között élt. A legmegrendítőbb ezek közül az auschwitzi öregasszony gázkamra felé baktatása a belékapaszkodó gyermekekkel és a mögötte zsebre vágott kézzel kullogó nagyobbal. Az ember méltóságának teljes széttiprása érződik a fotón: arcok nem látszanak, csak lehajtott fejek – a halál elé görbedés megadó mozdulatával.
Pilinszky maga ritkán fotózott embert: 1971-ben egy fiatal napozó nőt (ő maga háromszor nősült), Lisieux-i Szent Terézt és angol hippiket. Különleges képkivágásokat csinált inkább: rácsok közé komponálta a látnivalót, míg egy romtemplom hatalmas maradványai előtt egy kisgyerek rohangászását ellenpontnak szánta élet és halál kérdésében. Nemcsak az elmúlás, a zajló élet is izgatta: Londonban felfigyelt – 1967 táján – a lágyan formabontó, a franciáknál kevésbé dacosan lázadó ye-ye, a Beatles yeah! kiáltása nyomán elkeresztelt nemzedékre. Szerette a saját szemével látni és láttatni a világot, amit annyira takarékosan írt le műveiben.
