Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nehéz leküzdeni magunkban azt a régi sztereotípiát, hogy nagy művészetre csak boldogtalan emberek képesek. Igaz ez talán Suzanne Vegára is – sőt mintha rá nagyon is igaz lenne. Elég csak a kilencvenes évek egyenetlen színvonalú útkeresésére gondolni producerével és későbbi férjével, Mitchell Froommal. Utána a boldog házaséletet és gyermekének megszületését követően egy durva válás után, a 2001-es Songs in Red and Grey már megint régi ihletettségében mutatta a New York-i énekes-gitárost. Vega ezekben a folkos, egyszerű-szomorkás dalokban tud igazán ragyogni, és minél keserűbb az alapélmény, annál szebben.
Immáron sokadik budapesti fellépésen, a Művészetek Palotája hangversenytermében ezekből a gyöngyszemekből vett elő néhányat, mindjárt kezdésként. A Marlene on the Wall – Small Blue Thing – Caramel hármassal egyből be is biztosította, hogy ne legyen olyan ősrajongó, aki elégedetlenül távozna. Vega akusztikus gitárja fémesen, talán túl fémesen is szólt, amit azért szerencsére jórészt kiegyensúlyozott az egyetlen játszótárs, a királynő egyetlen közlegénye, Michael Visceglia basszusgitárja (The Queen and the Soldier). Igaz, a terem eleve kiváló akusztikája mellett túllőtték a hangosítást, és a dob hiányát is csak néhányan tudták (akarták, próbálták) a közönség tapsikoltatásával áthidalni. De a felállás és a hangzás furcsaságáért többnyire kárpótoltak minket a dalok, amelyek elég jól áttekintették Vega több mint 20 éves pályáját.
Voltak egészen régi darabok, és a jövő tavaszra várható 7. lemezről is néhány kellemes, ha nem is átütő előzetes (Unbound). Szerencsére az első két lemez és a Songs dominálta a műsort, és ezekben gyakran, egyedül állva szemben a hatalmas koncertterem sok száz fős közönségével – talán számára is meglepő módon – sikerült nagy hangulatot teremtenie. A klubbulis érzés kialakulásához nagyban hozzájárultak Vega közvetlen, sztorizós dalmagyarázatai. Ezek közül is kiemelkedett a Rod Stewart-féle Maggie May nőcentrikus verziójának felvezetése. Általában is szinte minden dalából süt a feminin megközelítés – néha már a címadás szintjén: New York is a Woman –, mégis valahogy úgy, hogy egy pillanatra sem vált át valami kifordított macsópózba vagy egoizmusba. Épp ellenkezőleg: feltűnő volt, hogy Vegának szinte nincs olyan szövege, amelyben a You szó nem szerepel egy igazán hangsúlyos helyen. Az ilyen párbeszédes dalok közül is kiemelkedett a zseniális refrénnel felszerelt Penitent, a gitár nélkül elővezetett, zaklatott Blood Makes Noise és az erőteljes dinamikai váltásra épülő In Liverpool („egyszer Budapestről is kellene írnom egy számot, olyan gyönyörű város”).
Bár Visceglia kezében a basszusgitár gyakorlatilag szólóhangszerként funkcionált, azért néhány esetben nagyon hiányzott a teret jobban kitöltő hangszerelés: a Some Yourney végén a hegedűszóló, vagy a nyolcvanas évek egyik legzseniálisabb popszámának, a Lukának a lemezes teltsége. Ezekben az esetekben a 2004-es Sting-koncertet felvezető teljes zenekaros fellépés többet adott, de Suzanne Vegát látni és hallani mindig egy élmény. Most sem volt ez másképp.
