Szombaton lesz öt éve annak, hogy elhunyt a mai magyar irodalom egyik utolsó bölénye, Mészöly Miklós. Ő maga választotta a bölényeket példaképének, ezeket a konok jószágokat, amelyek ha belefáradnak a folyamatos „életért trappolásba”, befejezve futásukat megállnak – még a zúgó hóvihar kellős közepén is –, és csendben kimúlnak. Így ment el ő is ebből a vadkeleti magyar valóságból, és ennek szívet szorító krónikája az a kis vékony könyv, az Egész lényeddel, amelyet felesége, Polcz Alaine tollából adott ki a Jelenkor Kiadó.
Polcz Alaine már nem első művét jegyzi, ilyen nehéz feladat elé azonban még nem került eddigi hosszú életében. Pedig ő, mint pszichológus, a lehető legemberpróbálóbb utat választotta: haldoklókkal, sőt halálukra készülő gyerekekkel foglalkozik évtizedek óta. Ő a magyarországi hospice-mozgalom megalapítója. De most több mint ötvenéves házasságának történetéről, szerelmetes társáról kell vallania őszintén ebben a puritán küllemű kötetben. A címlapon – egy régi, talán házasságkötésük évéből, 1949-ből való fénykép – két nagyon fiatal és szép ember a távoli jövőt kémleli egymás karjában. A Molnár Miklósként 1921-ben Szekszárdon született Mészöly két erős kezével óvón öleli, de rá is támaszkodik a sokat sejtető mosolyú lány vállaira. Bár nem látszik Alaine örömtől fénylő arcán, de ő akkorra már megjárta a poklok poklát: Erdélyben, a háború vége felé, több orosz katona megverte és megerőszakolta, majd amikor Magyarországra került, a tbc juttatta halálközelbe. De ez a majdani második férje, a szerinte „túl szép” férfi annyira ragaszkodott hozzá, hogy életben tartotta. Mészöly, az akkori agglegény naponta főzött neki, friss ebédet szállítva a kórházba, csak hogy felgyógyuljon. Polcz jóval később, amikor hosszú évekig türelmesen ápolta a rosszindulatú daganattól lassan magatehetetlenné váló, egykor gyönyörű férjét, ezt a gondoskodást adta vissza.
A feleség memoárjában végig azt is kutatja, hogy mi volt ezen kívül még a mellette maradása oka. Hiszen Mészöly, aki sose volt a kádári hatalom liblingje, mert kíméletlenül feltárta annak hazug és hamis voltát, nem volt emberként/férjként könnyű eset. Nemcsak azért, mert írói sikereit itthon nem tudta teljesen megélni – a legnagyobb hatású műveit, a Magasiskolát, amelyből Gaál István készített filmet, Az atléta halálát ki se adhatta megírásukkor –, sokáig bábszínházi dramaturgként, munkásként kellett kenyeret keresnie, mivel 1956-os tevékenységéért eltiltották a publikálástól, hanem belső okok miatt sem. Gyermekük nem lehetett Alaine háborús meggyalázása miatt, így atyai hajlamait a fiatal írók istápolásában élte ki. „A Péterek csillagóráját” – Esterházyét és Nádasét – igazgatta féltőn, de sok más kezdő irodalmár is bejáratos volt a Városmajor utcai és Kisorosziban lévő lakásukba. És önző módon sose törődött vele, hogy ez a vendégfogadás milyen fáradságába kerül az egész nap kemény lelki munkát végző asszonyának.
Egy olyan házasság krónikája ez a vékony könyv, amelyben voltak magaslatok és hullámvölgyek. Amit az özvegy most sem hazudik idilli turbékolásnak. Amely a belopakodó új szerelmek ellenére is két ember soha fel nem bomló szövetségeként funkcionál még ma is, amikor a férfi már csak fentről van jelen. Példa arra, hogy kitartani és megérteni mindig érdemes, még akkor is, ha a végén már szinte menekül az egyik fél a másik elől. Mert Polcz Alaine legnagyobb fájdalma ez: hiába ápolta erején felül a büszke és rendíthetetlen férjet, az a gyengesége tudatától kínozva távolságot tartott tőle a halál felé vezető úton. Ez a soha be nem fejezhető kapcsolat most is munkát ad női eszének és lelkének: megérteni utólag férje vakítóan kék szeme rezdüléseit, mozdulatai okát, azokat a belső rugókat, amelyek benne dolgoztak. Összegezni emlékeiket, és megköszönni mások emberségét és segítségét, amelyet az utolsó időszakban nyújtottak. De feleségként, társként és pszichológusként Polcz Alaine-t soha nem a könnyebb megoldások vezették.
Szász Judit