Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sztárnak lenni rossz, amióta világ a világ. Telnek az évezredek, és ebben a kérdésben mintha semmi sem változna: ahogy Agamemnón elfogadta az elé terített vörös szőnyeget, ezzel kivíva az istenek haragját, illetve ahogy Britney Spears sikere csúcsán átsírva töltött éjszakákról dalolt Lucky című klasszikusában, legfeljebb a körítés a különbség. Van azonban a gazdagok és szépek között egy réteg, amely kiemelt tehetséggel bír az önsorsrontásban, ők pedig a rapsztárok. A jobb sorsú rapsztárok még megússzák drog- vagy alkoholelvonóval és karrierjük széthullásával (ami a rocksztárok esetében inkább az alsó középkategória jósors terén), a rosszabb sorsúak pedig a szó szoros értelmében elvéreznek a bandaháborúk mezején. Az angol Mike Skinner szerencséjére jó sorsú rapsztár, ennek köszönhetően megélte harmadik albumának megjelenését (The Hardest Way To Make An Easy Living – Warner Music), amelynek témája természetesen az, hogy milyen rossz is neki igazából. A The Streets névre keresztelt egyszemélyes, garázs-elektronikus-hiphop műhely első két lemeze bombasiker lett, ennek terhe pedig elviselhetetlenül nehezedett a birminghami szómágusra. Jött az alkohol, a kokain és a szerencsejáték, erre természetesen azonnal lecsaptak a szigetországi bulvársajtó kíméletlen buldogjai. A Wayne Rooney-külsőbe bújt Tinódi Lantos Sebestyén persze túl jól fejhető tehén a zenebizniszben ahhoz, hogy a kiadók hagyják elkóborolni a mezőn, így nem is szakadt meg a pompás karrier. Itt van tehát a sztárélet árnyoldalai köré épített új album – a hallgató örömére Mike Skinner meg van áldva annyi öniróniával, hogy szórakoztatóan tudja tálalni kálváriáját, jótékony távolságot tartva az Eminem-féle borongós, mégis nehezen komolyan vehető önpusztítás-univerzumtól.
A műélvezethez elengedhetetlen némi angolnyelv-tudás, a megértést pedig cseppet sem könnyíti meg az előadó összetéveszthetetlen cockney-kiejtése (a kelet-londoni „rímelő szleng”). Ha mégis elvesztenénk a fonalat az utcai angol útvesztőjében, maradnak a dallamos és viszonylag változatos alapok, amelyeket szinte minden számnál eltérő vendég előadókkal rögzített Skinner. Ebben az esetben viszont az élmény kellemes fejbólogatásra redukálódik, ami 37 percen keresztül talán kicsit sok.
