Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Könnyed órákat nem, ellenben tartalmas szórakozást és lenyűgöző színészi játékot ígérnek az író Truman Capote életéről készült filmet ajánló írások. A Bennett Miller rendezte mozi megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart, a Golden Globe-ot és a brit filmakadémia díját, a BAFTA-t is. Nos, végignézni valóban nem könnyű a Gerard Clarke Capote-életrajza alapján készült csaknem kétórás, lélektani elemekkel tűzdelt portréfilmet. Nem sokkal első nagy sikerű regényének (Álom luxuskivitelben) megjelenése után Capote felfigyel egy kansasi család lemészárlásáról szóló hírre, és tervei szerint a gyors helyszíni anyaggyűjtés után egy nagyobb lélegzetvételű újságcikket ír majd az eseményről. Egyre mélyebbre ássa bele magát a korántsem kibogozhatatlan történetbe, de leginkább annak szereplőibe, és végül öt és fél év alatt regénnyé növi ki magát a riportötlet. A négytagú család brutális meggyilkolását feldolgozó, Hidegvérrel című könyvvel Capote megteremti a tényregény műfaját, amellyel az Egyesült Államok legnépszerűbb írójává válik.
Ami a történetben igazán érdekes lehet, az a Capote lelki és érzelmi világában lejátszódó folyamat, ahogy rabul ejti őt a Clutter család lemészárlásának története, miközben egyre mélyebben vergődik a gyilkos Perry Smith-hez fűződő vonzalmában és alkoholfüggőségében. A Philip Seymour Hoffman által mesterien megformált főhőst ugyan rajongva öleli körül a Los Angeles-i elit, a hétköznapi ember számára mégis sokszor egy alapjában véve visszataszítóan vibráló, homoszexuális piperkőcként jelenik meg Capote. A regényért és a Perryvel fenntartott különös viszony kedvéért nemcsak barátságokat borít fel, de közbenjárása révén évekkel meg is nyújtja az ügy bírósági szakaszát, hogy végül elhangozzék Perry szájából a kulcsmondat: miért és hogyan ölte meg társával a Clutter-ház lakóit.
A katarzis azonban ezen a ponton (is) elmarad, ahogy az a film első negyedórája után már sejthető. Hoffman briliáns alakítása ellenére sem jut el a rendező Capote lelkének és érzelmeinek mélyére, pedig a kevésbé harcedzett filmnéző is röpke fél óra után érzékeli, hogy egy magányos, gyerekkorában megnyomorított, különös érzékenységgel megáldott főhős tekint vissza a vetítővászonról, akitől szélsőséges lelki csúfságot vagy szépséget lehetne várni. A lélektani kibontást persze nem könnyítik meg a multiplexes mozikultúra vizuális és dramaturgiai kliséi sem: a következő képsor és jelenet szinte minden percben kiszámítható, és nagyon ismerős – ami nyilván kényelmes nézői pozícióként is felfogható. A filmvásznon végül csak elnagyolva jelenik meg annak az embernek a belső világa, aki whiskygőzös depresszióba zuhanva tétován várja regénye befejezését, a történetét bevégző akasztást, ugyanakkor eltorzult képpel siratja a gyilkost az akasztófa képzelt árnyékában. Miller, pontosabban Hoffman filmje mégis a „kötelezők” listáját gazdagítja, hiszen az Oscar-díjas színész – az adott keretek között – igazán ritkán látható hitelességgel, precizitással és egyedi hangolással bújik Capote bőrébe.
