Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lars von Trier Manderlay című filmje tucatszámra kínálja a lehetséges értelmezési kereteket, ezek közül itt most válasszuk ki a rendszerváltás kérdését. Mint ismeretes, az országok gazdasági-politikai átalakulásával kapcsolatos elméleti vitát két befolyásos gondolatrendszer harca határozza meg. A sokkterápiára épülő elképzelés szerint az állott struktúrákat csak egyszeri, gyors és párhuzamosan számos területre kiterjedő adminisztratív intézkedésekkel lehet szétrobbantani, és ezáltal az országot egy új fejlődési pályára állítani. A megoldást nevezhetjük forradalminak is, amennyiben az a makroszintű intézményrendszer átalakítása mellett mikroszinten, az emberek életkörülményeiben is alapvető változást hoz. A forradalmi, sokkterápiára épülő változat alternatívájaként a reformisták léptek fel, akik – sok esetben a lakosság tűrőképességére hivatkozva – a változtatások egymást követő szakaszokra épülő fokozatos bevezetése mellett álltak ki.
Manderlayben, ezen az Alabama állambeli gyapotültetvényen az Egyesült Államok déli részén, nem egy megroppant kádárizmus meszesedett struktúráit kellett lebontani: bár már hetven évvel korábban eltörölték, még 1933-ban is tovább él a rabszolgaság. Lars von Trier „amerikai” trilógiájának második részében Grace – ezúttal Nicole Kidman helyett Bryce Dallas Howard megszemélyesítésében – többé nem szenvedő alanya a megaláztatásnak, mint az első opuszban, a Dogville-ben, épp ellenkezőleg: szuronyok (apja gengsztereinek gépfegyverei) élén érkezik a telepre. A jog – a rabszolga-felszabadítás – keze nem ér el erre az isten háta mögötti vidékre, és Grace felháborodásában magára vállalja a dolgok rendjének helyreállítását.
Ha elfogadjuk Weberrel, hogy a hatalom „annak valószínűsége, hogy a társadalmi viszony egyik szereplője keresztülviszi akaratát”, akkor megállapíthatjuk, hogy az adott helyen az adott időben Grace maga a hatalom. Hatalmának forrása a fegyverek fenyegető közelsége: nem hívták, hogy segítsen, nem választották meg demokratikusan, és még csak érveivel sem győzte meg az ültetvény lakóit. Grace tudja, hogy mi a helyes, és nem habozik azt bármely érintett véleményével szemben megcselekedni.
Ugyanakkor – lévén humanista – nem az erőszak gyűlölt eszközével kíván uralkodni, és nem is hagyja magára felszabadított népét; atyai „örökségével”, a gengszter-slepp egy részével beköltözik a telepre. Itt azután, mintha csak egy frissen megszállt országban lenne, „nemzetépítésbe” kezd, Szabad Nép-félórákat tart a demokráciáról, a szavazás útján történő döntéshozásról és az érdekérvényesítésről. A képletet azonban bonyolítja, hogy – megint csak, mint egy megszállt országban – ő „más”, mint a néger rabszolgák, és ha jobban megnézzük, ugyanazt csinálja, mint korábbi „asszonyuk”: uralkodik felettük, helyettük, névleg az „ő érdekükben”. Nemcsak ugyanazt csinálja, de lassan ő maga is az „asszonyukká” válik – ennek felismerése Grace számára hatalmas kudarc.
Eltávolodva Grace személyes küldetésének kudarcától, továbbra is megválaszolatlan a kérdés: hogyan határozható meg a „nép” érdeke? Biztos, hogy az ismeretlenbe való hatalmas ugrás hozza meg a leghamarabb a kívánt eredményt? Biztos, hogy egy felületes benyomás alapján kívülről megérthetjük egy közösség vagy egy ország hosszú idő alatt kialakított belső túlélési rendszereit? Biztos, hogy jobb a látszatdemokrácia egy átlátható autoriter rezsimnél? Biztos, hogy a mi elveink jobbak az ő elveiknél, és az „ő érdekükben” akár erőszak árán is meg kell valósítanunk ezeket? Biztos, hogy a beteg, a nép túl fogja élni a terápiát? Biztos, hogy alkalmasabbak vagyunk náluk a vezetésre?
A Manderleyben Lars von Trier válaszai eléggé egy irányba mutatnak, és általánosításuk is számos problémát vethet fel. De azt mára talán már a legnaivabb idealisták is belátták: a hosszú elnyomatás után „felszabadított”, majd magára hagyott nép legfeljebb ha fél órára maradhat szabad. Utána a káosz jön, a restauráció vagy egy újabb, talán még véresebb zsarnokság.
